Havas,

borús reggel. Az éjszakába nyúló munka fáradtsága ólomnehézzé tette a kezeket, lábakat. Lassú az ébredés, a kávégépig tartó út kisebbfajta örökkévalóság. Az egek hirdetik*, olvasom, s kinézve a konyhaablakon keresem a szürkeségben, Isten dicsőségét. 

A szokásos reggeli sétára a kutyával úgy kell rábeszélni saját magamat. Hideg van. Sietnem kell. A szél apró, éles hópelyheket fúj az arcomba. Mindezek fölött, mint a maihoz hasonló hétköznapok, olyan az ég. Egyhangú szépség. Lefotózom, majd elküldöm egy barátnőmnek a felirattal: neked adom az eget. Bárcsak lehajolna, válaszolja, s megérintené egy pillanatra a földet. Erre nem tudok ígéretet tenni, válaszolom, csak arra, hogy nem kell egyedül lenned, míg várod a csodát. 

Persze, nem küldtem el az egészet. Valamennyit magamnak is félretettem. Termoszba teát, kis tálkába gyümölcssalátát, hozzá egy darabka eget. Szükség esetén elő-elővettem, apró időrésekben szabadon engedtem, neonfénybe vonva ragyogott felettem. Isten dicsősége néha ilyen furcsa. Szépsége néha ilyen hétköznapi. Ilyen szürke. Elég csak reggelenként egy-egy pillantást vetni a felettünk elterülő januári égre.

* napi ige: Zsoltárok 19:2