Visszatérve

a szokásos reggeli sétából szinte magához ölel az otthon illata. Benne van a levegőben az ébredés, s az alapos szellőztetés után beáramló friss, hóillatú levegő. Benne az első csésze kávé íze. A fél szelet, már kissé kemény kenyér barna színe, rajta vékony sajttal. S a gyertyabél füstölgése is, miután indulás előtt mindig még gondosan elfújom. A pár csepp citrus illóolaj a párologtatóban, amint újragyújtom az apró tálka alatt a mécsest, folytatja, ahol abbahagyta, önmaga szétosztogatását. Benne van az új, rozmaring illatú szappan is a szappantartóban. Napok óta tervezem kicserélni, a karácsonyi ünnepek alatt használt tömjénszappan már semmiképpen sem lenne elég - minden alkalommal ezt gondolom - még egy fürdéshez. Meglepetés lesz majd saját magamnak, estére. Benne van a csendben elolvasott néhány oldal, s a töltőtollam hegyének sercegése a papíron. Reggelenként sosem hallgatok zenét. Minden benne van abban az egyetlen pillanatban, mikor piros arccal és fagyos ujjakkal belépek az ajtón. Szemeimben, mielőtt napközben a neonlámpák alatt lassan elkopna, még ott van az egész kék-szürke ég. Kedvem lenne leülni, végtelen hosszú levelet írni valakinek erről az egyetlen véges pillanatról, mikor, még mielőtt elkezdődnének a tennivalók s a listák, hazaérkezem a szokásos reggeli sétából. Köszönettel a munkáért, a mindennapi kenyérért. S hogy még mindig marad elég idő a saját gondolatokra is. Hogy az élet ugyan nem feltétlenül alakul úgy, ahogy azt előre eltervezem, de a széljegyzeteket - igyekezetem szerint művészi szinten - még mindig én írom.