Reggel.

Odakint egyhangú, szürke ég, hótól fehérlő háztetők. Egy új nap, s mintha egy egészen új időszámításban. Az asztalon könyvek, tányér, benne néhány éjfél körül elfogyasztott mandarin héja. A vázában rózsák. Fülhallgató, laptop, munkahelyi papírok. Egy fehér gyertya. Napló, toll, ceruza, mai ige*. Hosszú, végtelennek tűnő történet a tél, folyton újramesélve, mindig kicsit másképp, s minden egyes alkalommal kicsit igazabban. A mosogatókagyló, tűzhely, szennyeskosár, felmosó vödör körüli feladatok egyfajta menedék, nem érzi magát az ember mégse épp annyira tehetetlennek. Legbelül félelem, s egyúttal valami ennél sokkal nagyobb is. Van, amit soha senki nem vehet el. 

Minden háború ott kezdődik, hogy valaki vét valaki ellen. S valaki úgy dönt, hogy nem bocsát meg. Az őrizgetett sértődésekből lassan keserűség lesz. Bosszúvágy. Ellenségeskedés. Erőszak. Háború. Általában csak ekkor kapjuk fel rá a fejünket. Ekkor válik kezelhetetlenné, problémává, hírértékké. De ha elkezdem visszafelé tekerni, mint valami gombolyagot, mind kisebb és kisebb lesz. Mind tisztább, átláthatóbb. A kiindulópont lassan egészen úgy néz ki, mint én. 

Van küzdelem, ami nem odakint a harcmezőn dől el. Már sokkal hamarabb eldől. Láthatatlanul. Valahol idebent.

* Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsoltárok 27,1a)

A táskámban

és kabátzsebemben található kis to-go könyvtárból két könyvet is kiolvastam az elmúlt egy-másfél héten. Mint mindig, többnyire útközben, apró szünetekben. Az egyik Agota Kristof Die Analphabetin-je, a másik Ray Bradbury Fahrenheit 451-je. Ez utóbbi a sötét jövőben játszódik, ahol háború dúl és minden könyvet elégetnek. Természetesen nem a könyvek, mint tárgyak megsemmisítése a cél, hanem a bennük található bölcsesség és szépség. Arról szól, hogy van egy nem is olyan kicsi csoport, aki ellenáll. Nincs fegyverük, nem harcolnak. Többnyire az erdőkben tartózkodnak, ide-oda vándorolnak. Vagy kisvárosokban, falvakban élnek, visszavonult, csendes életet. S mindegyik megtanul egy-egy könyvet, vagy csak egy részletet. Majd, mivel nem szabad megtartani a könyveket, elégetik őket. A megtanult szövegeket mindenki megőrzi, ismételgeti, annak reményében, hogy a háború végén mindent újból leírnak és továbbadnak. Mikor a főszereplő, Guy Montag, csatlakozni akar a csoporthoz, megkérdezik tőle, mivel tud hozzájárulni a közös kincshez. A Prédikátor könyvével, s talán a Jelenések könyvéből valamennyivel, válaszolja. A Prédikátor könyve rendben van, még akkor is, ha már van egy emberük, aki tudja. Montag, - mondják neki - légy óvatos, vigyázz az egészségedre...ha ezzel a másik emberrel történne valami, te leszel a Prédikátor könyve. S így végződik a történet, ahogy megy tovább a csapat az erdőben, kívülről, mindegyik, mint egy-egy csavargó. Belülről mindenki könyvtár. Hogy értelmet nyerjen az angol közmondás: don't judge a book by its cover, ugye.

Millió módon megérintett ez a piros, a zsebemben kissé viharvertté váló könyv. Egyrészt elgondolkodtam, melyik könyvet választanám. Másrészt, elkezdtem memorizálni - bárcsak ne lennék annyira feledékeny - szívemnek kedves szövegeket. Belakni őket, belülről. Megélni őket. S nem tudom, melyik lenne az, ami a legszebb, a mindenek fölött álló, a legfontosabb - csak az tudom: lenne benne egy nagy fazék forró leves, kenyér, egy szűkös ebédlőben egy túl kicsi asztal. S hogy elférne mellette az egész világ, mégis, és békében.

Állomások.

Kora reggel. Odakint még sötétség. Havas háztetők az utcalámpák fényénél. Hallani, ahogy sűvít a szél. Szíve - egyes szám, harmadik személyben - túlérzékeny anyaszív. Arcán visszaparancsolt könnyek helye. Idő érlelte anyaarc. Mindannyiszor megszenvedi a gyermekeitől való elválást. A nyilvános összeomlást viszont csak ritkán engedi meg magának. Vasalásba, hajtogatásba, csomagolásba, felesleges nyüzsgésbe, főzésbe menekül, hogy ne essen szét, látványosan, apró darabokra. Érti az észérveket. Hogy felnőttek, s hogy időnként úgyis újra jönnek. Újból és újból elengedi őket. Szeretete felettük: levegő és égbolt.

Kora reggel. Néhány óra múlva indul a vonat. Az állomások attól függően leginkább vagy legkevésbé kedvelt helyek, hogy a vonatok érkeznek-e vagy távoznak. Naplójába összeírja a látogatás néhány napja alatt megosztott perceket. Gilmore Girls. A komplett első évad. Chai latte. A chai latte habján apró, kakaóporból készül szív. Az ajándékba kapott könyv alakú fülbevaló. Még egy kör Qwixx. A Jugendstil művészeti album lapozgatása. Madártej. Lencsefőzelék.  Idő. Emlékek. S az édes érzés, hogy anyaként még gondoskodhat időnként kedvenc ételről, meglepetésről, tiszta ruháról. 

A vonat közvetlen indulása előtt egy piros masnival átkötött apró csomag, útravalóul. Benne képeslap, egy kis zsebpénz, sudoku füzet. Hozzá radíros ceruza. Minden apró részletre gondolni. A képeslapon szavak, melyeket nehéz lenne szemtől szembe, könnyek nélkül elmondani. 

S miután elindul a vonat, s miután a sötétített ablakokon át úgysem látni az arcokat, ezért mosolyogva integetni mindenkinek, akinek szüksége lehet rá, s mikor már lehetne könnyezni, összeomlani, akkor, „valami csoda,/ valami külön az anyáknak félretett/ kegyelem folytán“ egyszer csak, mint mindig, szétoszlik benne a szívét összepréselő, felhőként fölötte lebegő, napokon át visszafojtott, későbbre tartogatott sírás. Könnyed léptekkel indul a peronon át hazafelé.

Odaadás.

Szinonimái: bizalom, kitartás, elkötelezettség, hűség. Igyekezet, szorgalom, lelkesedés. Buzgalom, törekvés, ambíció. Önzetlenség, szolidaritás, jószívűség, alázat. Áhítat, imádat.

Németül: Hingabe. Angolul: devotion.

Titokban, személyesen: az év szava. Próbálom megérteni, körülírni, kibontani, összerakni. Lefordítani. S megélni.

Hogy mi köze van ennek a mimózákhoz. Annyi, hogy még soha nem láttam virágzó mimózát élőben. Csak képeslapom volt róla. Valamiért, talán éppen a választott szó miatt, úgy éreztem, most van hozzá a legmegfelelőbb pillanat. A leghidegebb télben. Mikor nem ünneplünk amúgy és különösképpen semmit. Ha csak az életet magát nem. Február a legjobb időpont minden újrakezdeni. Most, mikor már feladtunk minden létező és nem létező újévi fogadalmat.

A mimózák. Rendeltem magamnak valamennyit. Persze, így utólag, már ami a mennyiséget illeti, kicsit túlzóan, nicht wahr? Bár, ami a szépséget illeti, talán nem lehet eléggé túlozni. Eléggé extravagánsnak lenni.

Hogy minden szál elférjen, a házban létező összes vázára szükségem volt. S míg teletöltöttem őket sorban vízzel, mindegyikben felismertem magamat. Az ürességet. A használhatatlanság, feleslegesség érzése - lassan eltűnik. Hordozóivá válunk a szépségnek. Minden apró gondolat, tett és gesztus odaadássá válik. Ünnepé. Az élet ünnepévé.

Egy

euro hatvanöt centért vettem egy hete, a zöldségrészleg mellett voltak elrendezve közvetlenül, sok apró virághagyma, jácint, nárcisz, csak úgy kiválasztottam egyet. Mióta gyalog járok vásárolni, kis hátizsákkal, pontosan ki kell gondolnom, mi az, ami még elfér, mi az, amit még elbírok felfelé a dombon. Néha még azt is meggondolom, hány szem krumplit vegyek, hogy pont elég legyen a leveshez, s hány darab almát, répát, hétvégére leárazták a bio kiwit, tervváltoztatás, inkább abból vettem többet, ritkán lehet igazán finom, puha kiwit találni. A virághagyma épp befért még a hátizsákba, a friss zsemlét már a kezemben vittem aztán, papírtasakban. A kutyus mindig nagy izgalomban a bolt előtt, égig érő örömmel, amikor meglát.

A jácint: fehér. Kedves. Nem áraszt el mindent az illata, inkább visszafogott, szerény. 

A remény története egy műanyag virágcserépben. 

Az ablakon túl a teljes erővel visszatérő tél. Hideg, vad, mindent elsöprő szépség. 

Ablakon innen egy szál virág. 

Olyan, mint egy kilátástalan szerelem. 

Képtelenség pontot tenni a végére. 

Mégis. Beragyog mindent. Fénnyel von be mindent.