16436.

Ha választhatnék egyetlen napot, ahol meg-megállíthatnám az időt, az a születésnapom előtti nap lenne, minden évben. Egyrészt, mert ez történetesen az öcsém születésnapja is egyben. Másrészt, mert tegnap így, a negyvenötödik előtt is éreztem a várakozást, a szinte gyermeki örömet, a lét ünnepét, az élet rendkívüliségét. Évente legalább egyszer nyugodtan érezheti magát mindenki különlegesnek „csupán“ csak amiatt, hogy él. Nem számít, mennyire ügyes, mennyire szép, mit ért el az életben. Maga a lét: ajándék. Az örömnek való előre örülés, a Vorfreude pedig a legszebb. Karácsonyhoz képest mindig is sokkal jobban szerettem az adventet. Aztán ma. Olyan szép volt a reggel.  Kimentem a domb túloldalán levő „kövemhez“, végignézni, ahogy a hátam mögött felkelő nap bevilágítja lassan a messzeséget. Utána reggeli. Egy kávézóban. Végül kiválaszthattam az ajándékomat: fűszernövényeket, virágokat a balkonládákba. Délután el is ültettem őket. 

Ha választhatnék egyetlen napot, a születésnapom előtti nap lenne, minden évben. 

Mint egy régi házat, úgy járom be az életemet. Ellenőrzöm - az emberek zárkózottabbak mostanában -, nyithatóak-e még az ajtók. Befúj-e a szél az ablakon, meg-meglibbentve a függönyt. Hiszek-e még a csodákban. Várok-e még valamire. Van-e bennem kíváncsiság, tudásvágy. Elképzelhetőnek tartom-e, hogy ér még meglepetés. Előkészítem a szívemet. Hogy készen álljak, mikor a reggel hűvösében kicsit dideregve, boldogan, másnap elkezdek egy új fejezetet.

Régi álmok.

 Mikor harmincöt évesen valóra váltottam egy régi álmot és elkezdtem zongoraórákra járni, elég hamar kiderült, nem lesz belőlem zongoraművész. Nem is ez volt cél. Egy-másfél év után amúgy is abba kellett hagynom, család és munka mellett nem jutott időm plusz kedves dolgokra. Tegnap, majdnem tíz évnyi szünet után, rátaláltam néhány régi kottára. Szinte mindent elfelejtettem. Az ujjaim még mindig lassúak. Csak az öröm maradt meg. Leporolgattam, hadd ragyogjon. A melléütéseket nem bánom. Így elmondhatom, tudok olyan jól zongorázni, mint Madame Florence Foster Jenkins énekelni. S vele együtt még azt is, hogy "People may say I can't sing. But no one can ever say I didn't sing." Lehet azt mondani rám, hogy nem tudok énekelni. De azt senki sem mondhatja, hogy nem énekeltem."

A költészet világnapjára.

Régi, feledésbe merülő fotókkal teli doboz az élet. A fényképek hátulján egy-egy halványuló felirat. Dátum, nevek, apró szövegrészlet. Többnyire félretéve, néha kiteregetve az asztalon. Oldalról egy lámpa barátságos fénye.

Azon gondolkodom, hogyan lehetne összekapcsolni a részleteket, a szerteszét heverő feliratokat sorba rakni hogyan, s hozzá ritmust, fényt, dallamot honnan.

Nem lehetetlen.

Csak most kell a hely az asztalon. Vacsorához megteríteni, utána még befejezni a hazahozott munkát.

Majd egyszer összerakom. 

Megélem, megírom. 

Verssé alakítom - az életet.

Feladat.

Nem kell mindenki lennem. Csak egy. A sok milliárd közül. 

Elég lesz? Talán elég lesz.

Talán még a világ javítgatásának kétségbeejtő, gyönyörű feladatát illetően is.

Mindennapi történeteink.

 Szürke, hideg reggel. Egy hely a világban, ahol írni, olvasni, élni lehet. Nem magától értetődő. Az égen felhők, az asztalon könyvek. Mindenhez apró jegyzetek. Mindjárt folytatni a nagytakarítást ott, ahol tegnap abbahagytam. Később hosszú séta, talán letöltök hozzá egy új hangoskönyvet. Történeteken, történetekből élek. 

Addig nehéz, míg nem tudom eldönteni, melyik belső hangra hallgassak. Mert az válik a leghangosabbá és az fog visszatükröződni a beszédemben, a tetteimben. Van egy hang, ami azt mondja, minden mindegy, nem érdemes felkelni az ágyból. Ha hagyom tovább beszélni, még azt is hozzáteszi, van egy tábla narancsos csokoládé a szekrényben, egyem csak meg nyugodtan az egészet, reggelire. Van egy, amelyik soha semmiért nem vállalja a felelősséget. Mindig más a hibás. Van egy, amelyik azt mondja, az élet csak úgy történik, nincs rá különösebb befolyásom. Nem tehetek semmit. Van egy, amelyik azt hiszi, csak ő tudja, mi a jó, mindenkinek. Van egy, amelyik folyton fel van háborodva, mert a többiek nem teszik meg, vagy nem úgy, ahogy kellene, a maguk részét. Mindegyik ott van bennem. Egyik hangosabban kiabál, mint a másik. 

És van egy, amelyik azt mondja: mindegy mit hoz az élet, az én dolgom itt és most az, hogy a jót tegyem. Hogy együttérző legyek. Nagylelkű. Bátor. Tele örömmel, reménnyel és szeretettel. Hogy bízzak Istenben. A végső történet happy end-jében. Attól függően alakul a napom, hogy melyik hangnak adok helyet. Mert az összes többi lassan elcsendesedik. A végén csak egy marad. S egyelőre még én döntöm el, melyik legyen az.

Rendezvous...*

A februárra tervezett kávézás március elejére tolódott. Egyrészt eszembe sem jutott. Másrészt néhány napig elképzelhetetlennek tartottam, hogy szabad folytatni az életet, még ha nem is lehetséges úgy, mint eddig. De aztán, mivel sem a munkámat nem adtam fel, sem az összes többi találkozót nem mondtam le, sőt, a nagytakarításnak is nekifogtam, és tervezem, milyen virágokat ültessek idén a kertbe, úgy gondoltam, folytatom ezt a legalább egy évre tervezett projektet is, melynek célja és értelme, hogy magamat is ugyanolyan komolyan vegyem, mint mindenki mást. Hogy megtanuljak bizalommal teljesen belépni egy étterembe és elfogyasztani egy szerény ebédet, végül egy espresso mellett elolvasni az újságból néhány cikket. Majd megtekinteni egy kiállítást, azzal az érzéssel, hogy aznap valószínűleg én voltam az egyetlen látogató. Bejárni keresztül-kasul a várost. Készíteni néhány fotót. Hogy aztán új erővel, friss gondolatokkal és örömmel - igen, még ezekben az időkben is megkockáztatnám az örömmel teljes élet lehetőségét - térjek vissza a mindennapi életembe.

* ...magammal