Boldogsággyakorlatok.

Ott álltunk néhány napja a munkatársaimmal a temető parkolójában, egy-egy szál piros rózsával a kezünkben. Vártunk egymásra, hogy együtt menjünk be a templomba. Hamarosan elkezdtek zúgni a harangok, temetést jelző szomorú harangok. Közben átadtunk egymásnak mappákat, néhány szóban megbeszéltünk határidős munkahelyi tennivalókat, s azt is, hogy ez hihetetlen, erről beszélni, miközben...Rettenetes - és életmentő - éhesnek lenni, egy csésze kávéra vágyni, miközben...Maga a kolléganő, akitől végleg búcsúztunk, még azt kérdezte a halála előtti napokban, elkészítjük-e ezután is a testvére adóbevallását. Hazaérve úgy kellett összeszednem magam testileg-lelkileg a laptop előtt, mint boxoló kiütés után a ringben, hogy még aznap elvégezzem valahogy, amit feltétlenül kell. A kenyérkereső munkám jellegéből adódó hullámzásszerű, extrém időszakok között lavírozom a lét ügyetlen szörföseként. Mikor végre mindent leadok, a legelső szabad nap, úgy ahogy van, en bloc, a semmittevésé. Minden hónapban, rendszeresen. Az első szabad nap a drága idő pazarlásának nagyon fontos ideje. A második nap elkezdem meglocsolni a szomjas virágokat, beteszek egy adag mosnivalót, kitakarítom a hűtőt. Ilyesmi. Főzök végre valamit. Kisimul a hullám, a szörfös játszik, mély levegőt vesz, megpihen. Kezdődik egy másfajta munka, kreativitás. Utazások. Látogatások. Sok csend és egyedüllét, tágas órák és időtlenség.

Vannak ezek a minden szempontból rendkívüli pillanatok, amikor őszintén rácsodálkozok egyetlen szál virág szinte földöntúli szépségére. S arra, ahogy a konyhaablakon át beragyogó napsugár megvilágítja a csapból a csészébe zuborgó vizet. A hűtőszekrény mélyén időtlen idők óta senyvedő aszott padlizsánból a legfinomabb nyári ebéd készül, s az ízétől majdnem könnybelábad a szemem. Ezek a pillanatok nem válogatnak. Bármikor megtörténhetnek. Nem várják meg, hogy ráérjek. Magam is részt veszek a megteremtésükben azzal, hogy észreveszem őket. (Napok óta a gyógyító írról szóló szövegrészletnél van nyitva a Szentírás: és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.*) 

Visszalapozok a naplómban, látom, végig írtam, a legfáradságosabb, legszomorúbb napokon is. Visszanézem a fotóimat, látom, minden nap megteremtettem legalább azt az egy igazán szép pillanatot, amit emlékként megőrizhetek.

Boldognak lenni talán nem olyan elérhetetlen és misztikus, mint gondolnánk. 

A kék madár egyszerűen csak azé, aki látja. 

Az életidő korlátozottságához, a mindennapi munka keménységéhez nem tudok mit hozzászólni. Valamilyen formában mindannyian, kivétel nélkül megküzdünk vele. Sokkal fontosabb a kérdés: hogyan. 

Azt hiszem - s a fontos dolgokat elég csak egészen egyszerűen megfogalmazni: az élet szép. A boldogságot pedig, addig is, míg kiderül, egészen pontosan mi az, egyszerűen csak élni kell, gyakorlni kell.

* Jelenések könyve 3:18

Ízelítő.

Reggel ötkor csereg az óra. Tegnap késő éjszakáig dolgoztam, úgy számolgattam, ha reggel hatkor folytatom, még mindig be tudom befejezni ezt az adagot, mielőtt megérkezik a másik, kora délelőtt. Az öt és hat közötti egy óra ajándék. Ma kifejezetten gyengéden írom bele magam a napba, nyújtózkodva, lassú mozdulatokkal. Nem tudok annál durvább bánásmódot elképzelni, mint azonnal kiugrani az ágyból, máris bekapcsolni a kávégépet, a számítógépet. Először csak kinyitom a balkonajtót, elnézek a messzeségbe, megsimogatom a kutyust, fogat mosok. Utána kávé és napló, nagy puha sálba burkolózva a didergő balkonon. Szép szavakkal terelgetem a lelkemet a fény felé. Majd végignézem a napsugarak érkezését az utcánkba. Hat körül bejövök. Ahogy végigmegyek a helyiségeken, mint valami múzeumban, művészeti alkotások jönnek létre a fény legapróbb érintésére. S talán attól is, hogy nézem, s mert mindent olyan szépnek látok. Szeretem, mert szép. Szép, mert szeretem. Az elmosogatott kávéscsésze nyomán a vízcseppek, a fényminták a falon, az asztalon, a félrecsúszott falinaptáron, a parafatáblára tűzött, évek alatt összegyűjtött emlékeken. 

Bekapcsolom a számítógépet. Készen állok a munkára. Legbelül még mindig nagyon fáj, nehezen fogom fel, mert hogyan is lehetne felfogni, hogy a nálam három évvel fiatalabb kolléganőm már nincs velünk. De míg arra várok, hogy megérkezzen a email fiókomba a mára érvényes jelszó, arra gondolok, hogy már ott áll, az örökkévalóság túloldalán, s lassan ő is ébredezik. Hiszem, hogy Isten majd végtelen gyengédséggel ébresztget a hosszú éjszaka után. Először csak nyújtózkodunk. Majd körülnézünk. Egy örökkévalóságnyi időnk lesz rácsodálkozni a minket körülvevő szépségre, kedvességre, melynek az itteni csupán csak halvány előíze, apró, finom kóstoló.

Ami megmarad.

Tegnap este órákon át tartottam egy barátnőmben a lelket, mert enyhe demenciában szenvedő édesanyja, aki felügyeletettel még egész jól elboldogult az otthonában, eltűnt. Éjfél körül találtak rá egy klinikán, kiderült, még előző éjszaka elment otthonról és egy elhagyatott mezőn lelt rá valaki, teljesen zavarodottan.

Ma kora reggel kaptam egy üzenetet, hogy az évek óta rákkal küzdő negybenhárom éves kolléganőnk egyetlen lánya huszadik születésnapjának estéjén meghalt. Előző nap még mindent előkészített az ünneplésre, majd hajnalban kérte, vigyék be a kórházba. Előtte még átadta az ajándékokat. 

Igazából nincs szükségünk bakancslistákra. Vagy ha igen, elég lesz ráírni három tételt: hit, remény, szeretet. Ezek közül pedig tudjuk melyik a legnagyobb.

A barátnőmnek - de csak azért, mert magam is jártam ott -, azt tudom mondani, hogy az édesanyja valószínűleg elért egy határt, melyen túl apránként mindent el fog felejteni, de azt, hogy szeretve van, minden körülmények között érezni fogja.

A kolléganőmre gondolva kimentem hajnalban a kertbe és, mintha lenne jelentősége, mert van jelentősége, leszakítottam a legszebb rózsát. Mikor műtétekre készült, zoknit kötöttem neki, az elmúlt karácsonyra egy nagy, színes kendőt. És virágot küldtem, rendszeresen. Nem én voltam az, mert volt más, aki a mindennapok terhét megosztotta vele. Nem is volt ereje a szűk körön kívűl az emberekre. De szerette a szépet s a szépség mint mindig, még mindig része a vigasz történetének*. Remélem, a lánya azzal a boldog, fájdalmas érzéssel fogja ünnepelni a következő születésnapjait, hogy szeretve volt. Hogy az édesanyja - mint ahogy minden anya csak ezt az egyet szeretné -, csak azután ment el, miután elvégezte az előkészületeket és átadott mindent, amit adni tudott.

* Susan Sontag, Elmélkedés a szépről

Nyári bakancslista.

Nem vettem észre mikor történt az átmenet. De egy ideje már jelen időben beszélek a nyárról. Reggelenként és este azért még viselem néha a legvastagabb téli pulóvert. Az év első fagylaltja, szalmakalap, nyári képeslapok, az első rózsák és szamócák a kertben, bodzavirágzás az erdőben, margaréták az út szélén, napolaj, napszemüveg, lenvászonból készült nadrág és ing, nyári influenza, piknik, limonádé, frissen nyírt fű illata, nyári eső, nyári esőben behúzódni egy hársfa alá - befőttesüvegben gyűjtögetem a nyár egyszerű, boldog pillanatait. Bevallom, még bakancslistát is írtam, s bár lesz, ha megadatik, néhány kiemelkedő élmény és pillanat, a tételek többségét tekintve apró, ismétlődő tevékenységek fogják felejthetetlenné formálni az idei nyarat. Olyamik, mint újraolvasni a már meglévő könyveket. Minden nap kötni valamennyit a lányomnak készülő takaróhoz, minden nap írni valamit a füzetbe, amit azért kaptam tőle, hogy elmeséljem az életemet, az emlékeimet. Új nyári recepteket kipróbálni. A környékbeli gyógynövényekről tanulni. Kedvvel dolgozni. Bodzaszörpöt készíteni, esténként sötétedésig olvasni, függőágyban éjszakázni, vendégeket hívni, írni, túrázni, barátokkal kávézóban reggelizni, utazni, képeslapot küldeni. Hétköznapi dolgokból - bár ilyen nincs is - nagy ügyet csinálni. Szokásos tevékenységeket - a kedvenceim - különlegessé tenni. Azzal, hogy lefotózom őket, írok róluk, századjára is, jegyzeteket készítek, vagy csak csendes hálával megállok a balkonon az esti szürkületben s figyelem, hogyan bukkanak fel egymás után az éjszakát beragyogó csillagok.

Nyaralni voltam.

Részletes útinaplót régimódi, klasszikus módon töltőtollal írtam szép tintával titkos füzetbe. Néhány fényképet a napi kávéfotóimat több-kevesebb érdeklődéssel figyelemmel kísérő nagyközönséggel az Instagram-on osztottam meg. Ide a legelső, még itthoni fotó kerül - a kezemben egy táska, melybe nyolc könyvet pakoltam, de került bele utána egy kilencedik is -, s a legutolsó, ami Zágrábban készült, ahol éjszakai pihenőt tartottunk a hazafelé vezető út utolsó szakasza előtt. Még az sem feltétlenül fontos, hol jártam. S ott mit láttam. Én magam is védekezem a mindenhonnan rám ömlő információk ellen, s nem kevésszer gondolok rá, mielőtt bármit, bárhol közzéteszek: valóban szükséges-e nekem még valamit hozzátenni a közös kincshez?

E néhány nap alatt megtanultam, ahogy újra és folyton megtanulom, hogy minden történetet legalább százféleképpen el lehet mesélni. Mert minden úton, amin járunk, szorosan egymás mellett van a szép, a csúnya, a felemelő, a kétségbeejtő. Azt hiszem, az nevezhető érzelmileg felnőttnek, aki mindent lát, átél, majd képes eldönteni - anélkül, hogy valaki másra tenné az ezzel járó emocionális terheket -, mi az, amire figyel, amit kiemel, amit valóban irányadónak tart. 

Apró példa a sok közül: mikor hosszú utazás után megérkeztünk Kotorba (Montenegro) s átvettük a belvárosi apartmant, amit három napra kibéreltünk, észrevettem, nem volt kitakarítva az előző lakók után. Még mielőtt elment volna a közvetítő cég alkalmazottja, kértem, hogy szerezzen tiszta ágyneműt, törölközőt, ezek voltak a legfontosabbak. Utána fél óra alatt kitakarítottunk a férjemmel, porszívóztunk, vécét pucoltunk, felmostunk, elmosogattam azt a néhány edényt, amit terveztem használni, majd élveztük a nyarat. Nagyszerű volt! A város, az ország, a tenger, a lakás! Csak egy ember volt, aki nem vette komolyan a munkáját, de ez máshol is előfordul. 

Egy másik történet: este nyolcra el kellene érjük a hegyekben levő szállást, de ránk sötétedik s csak nagyon lassan tudunk haladni a szűk, kanyargós, felfele vezető úton. Jóval később érkezünk meg, kimerülten, szakadó esőben. Két nap múlva más, kellemesebb úton is mehetnénk tovább, de én feltétlenül szeretném napvilágnál is látni azt a félelmetes hegyi utat, ezért kerülővel indulunk visszafele. Soha életemben nem láttam olyan szépet! Egyszerre volt vad és szelíd, hóborította hegyek s finom árnyalatú kikericsmezők egymás mellett, akárcsak a lélek titokzatos tájai. Elővesszük a kis gázfőzőt, kávét, teát főzünk, s mikor hosszas időzés után továbbindulunk, szembejön velünk egy hazai rendszámú autó. Úgy integetünk egymásnak, mintha rég nem látott, kedves ismerősök lennénk.

Egy másik történet: autózunk, nincs különösebb cél, meglátunk az út szélén egy táblát, hogy harminc kilométer után lesz egy kolostor. Szeretem a kolostorokat. Letérünk, autózunk amerre mutatja a nyíl, de utána sehol egy tábla. Harminc kilométer után sincs nyoma semmiféle kolostornak. Viszont a táj! Egy idő után, ott, ahol már a madár sem jár rajtunk kívül, nárcisz- és íriszmezőkre bukkanunk. Mikor már nem lehet továbbmenni, visszafordulunk. Amit kerestünk, nem találtuk meg. Találtunk helyette valami mást, amit nem hirdet útszéli tábla, amiről nem írnak az útikönyvek. S amire, míg élünk, emlékezni fogunk.

 

Június van. Itthon megkönnyebbülten nyugtázom, nem hervadtak el a muskátlik s nem maradtam le a bazsarózsák virágzásáról. Néha arra gondolok, nem kellene annyi mindent megosztani magamról. Kit érdekelnek a kávéscsészék? S hogy hol jártam, s közben mire gondoltam. 

De nézem a virágokat a kertemben, s azt hiszem, mégiscsak a nyár a kedvencem. Nem az ősz, nem a tavasz. A nyár! Mindig éppen az, ami van. 

A szívem egy szép nyári virág. 

Nyitott a napsütésre, a szitáló esőre, s a viharra is, ami megtépázza. 

Virágzik, mindennek ellenére. 

Ott van, ha esetleg valakinek valami reménykeltőre lenne szüksége. 

S ha néha azt kérdezem magamtól, valóban szükséges-e nekem hozzátenni még egy fotót, még egy gondolatot a többiekéhez, remélem, a válasz ezután is, még sokáig az lesz: igen, feltétlenül.