Tegnap este órákon át tartottam egy barátnőmben a lelket, mert enyhe demenciában szenvedő édesanyja, aki felügyeletettel még egész jól elboldogult az otthonában, eltűnt. Éjfél körül találtak rá egy klinikán, kiderült, még előző éjszaka elment otthonról és egy elhagyatott mezőn lelt rá valaki, teljesen zavarodottan.
Ma kora reggel kaptam egy üzenetet, hogy az évek óta rákkal küzdő negybenhárom éves kolléganőnk egyetlen lánya huszadik születésnapjának estéjén meghalt. Előző nap még mindent előkészített az ünneplésre, majd hajnalban kérte, vigyék be a kórházba. Előtte még átadta az ajándékokat.
Igazából nincs szükségünk bakancslistákra. Vagy ha igen, elég lesz ráírni három tételt: hit, remény, szeretet. Ezek közül pedig tudjuk melyik a legnagyobb.
A barátnőmnek - de csak azért, mert magam is jártam ott -, azt tudom mondani, hogy az édesanyja valószínűleg elért egy határt, melyen túl apránként mindent el fog felejteni, de azt, hogy szeretve van, minden körülmények között érezni fogja.
A kolléganőmre gondolva kimentem hajnalban a kertbe és, mintha lenne jelentősége, mert van jelentősége, leszakítottam a legszebb rózsát. Mikor műtétekre készült, zoknit kötöttem neki, az elmúlt karácsonyra egy nagy, színes kendőt. És virágot küldtem, rendszeresen. Nem én voltam az, mert volt más, aki a mindennapok terhét megosztotta vele. Nem is volt ereje a szűk körön kívűl az emberekre. De szerette a szépet s a szépség mint mindig, még mindig része a vigasz történetének*. Remélem, a lánya azzal a boldog, fájdalmas érzéssel fogja ünnepelni a következő születésnapjait, hogy szeretve volt. Hogy az édesanyja - mint ahogy minden anya csak ezt az egyet szeretné -, csak azután ment el, miután elvégezte az előkészületeket és átadott mindent, amit adni tudott.
* Susan Sontag, Elmélkedés a szépről
No comments:
Post a Comment