Nyaralni voltam.

Részletes útinaplót régimódi, klasszikus módon töltőtollal írtam szép tintával titkos füzetbe. Néhány fényképet a napi kávéfotóimat több-kevesebb érdeklődéssel figyelemmel kísérő nagyközönséggel az Instagram-on osztottam meg. Ide a legelső, még itthoni fotó kerül - a kezemben egy táska, melybe nyolc könyvet pakoltam, de került bele utána egy kilencedik is -, s a legutolsó, ami Zágrábban készült, ahol éjszakai pihenőt tartottunk a hazafelé vezető út utolsó szakasza előtt. Még az sem feltétlenül fontos, hol jártam. S ott mit láttam. Én magam is védekezem a mindenhonnan rám ömlő információk ellen, s nem kevésszer gondolok rá, mielőtt bármit, bárhol közzéteszek: valóban szükséges-e nekem még valamit hozzátenni a közös kincshez?

E néhány nap alatt megtanultam, ahogy újra és folyton megtanulom, hogy minden történetet legalább százféleképpen el lehet mesélni. Mert minden úton, amin járunk, szorosan egymás mellett van a szép, a csúnya, a felemelő, a kétségbeejtő. Azt hiszem, az nevezhető érzelmileg felnőttnek, aki mindent lát, átél, majd képes eldönteni - anélkül, hogy valaki másra tenné az ezzel járó emocionális terheket -, mi az, amire figyel, amit kiemel, amit valóban irányadónak tart. 

Apró példa a sok közül: mikor hosszú utazás után megérkeztünk Kotorba (Montenegro) s átvettük a belvárosi apartmant, amit három napra kibéreltünk, észrevettem, nem volt kitakarítva az előző lakók után. Még mielőtt elment volna a közvetítő cég alkalmazottja, kértem, hogy szerezzen tiszta ágyneműt, törölközőt, ezek voltak a legfontosabbak. Utána fél óra alatt kitakarítottunk a férjemmel, porszívóztunk, vécét pucoltunk, felmostunk, elmosogattam azt a néhány edényt, amit terveztem használni, majd élveztük a nyarat. Nagyszerű volt! A város, az ország, a tenger, a lakás! Csak egy ember volt, aki nem vette komolyan a munkáját, de ez máshol is előfordul. 

Egy másik történet: este nyolcra el kellene érjük a hegyekben levő szállást, de ránk sötétedik s csak nagyon lassan tudunk haladni a szűk, kanyargós, felfele vezető úton. Jóval később érkezünk meg, kimerülten, szakadó esőben. Két nap múlva más, kellemesebb úton is mehetnénk tovább, de én feltétlenül szeretném napvilágnál is látni azt a félelmetes hegyi utat, ezért kerülővel indulunk visszafele. Soha életemben nem láttam olyan szépet! Egyszerre volt vad és szelíd, hóborította hegyek s finom árnyalatú kikericsmezők egymás mellett, akárcsak a lélek titokzatos tájai. Elővesszük a kis gázfőzőt, kávét, teát főzünk, s mikor hosszas időzés után továbbindulunk, szembejön velünk egy hazai rendszámú autó. Úgy integetünk egymásnak, mintha rég nem látott, kedves ismerősök lennénk.

Egy másik történet: autózunk, nincs különösebb cél, meglátunk az út szélén egy táblát, hogy harminc kilométer után lesz egy kolostor. Szeretem a kolostorokat. Letérünk, autózunk amerre mutatja a nyíl, de utána sehol egy tábla. Harminc kilométer után sincs nyoma semmiféle kolostornak. Viszont a táj! Egy idő után, ott, ahol már a madár sem jár rajtunk kívül, nárcisz- és íriszmezőkre bukkanunk. Mikor már nem lehet továbbmenni, visszafordulunk. Amit kerestünk, nem találtuk meg. Találtunk helyette valami mást, amit nem hirdet útszéli tábla, amiről nem írnak az útikönyvek. S amire, míg élünk, emlékezni fogunk.

 

Június van. Itthon megkönnyebbülten nyugtázom, nem hervadtak el a muskátlik s nem maradtam le a bazsarózsák virágzásáról. Néha arra gondolok, nem kellene annyi mindent megosztani magamról. Kit érdekelnek a kávéscsészék? S hogy hol jártam, s közben mire gondoltam. 

De nézem a virágokat a kertemben, s azt hiszem, mégiscsak a nyár a kedvencem. Nem az ősz, nem a tavasz. A nyár! Mindig éppen az, ami van. 

A szívem egy szép nyári virág. 

Nyitott a napsütésre, a szitáló esőre, s a viharra is, ami megtépázza. 

Virágzik, mindennek ellenére. 

Ott van, ha esetleg valakinek valami reménykeltőre lenne szüksége. 

S ha néha azt kérdezem magamtól, valóban szükséges-e nekem hozzátenni még egy fotót, még egy gondolatot a többiekéhez, remélem, a válasz ezután is, még sokáig az lesz: igen, feltétlenül.