7.

Az asztalom felett a falon van egy egyszerű, könyvesboltban vásárolt adventi naptár. Ajándék, tőlem magamnak. Kartonpapírra nyomtatott tájon huszonnégy kis ajtó, minden nap kinyithatok egyet. Az ajtók mögül különböző szereplők bukkantak eddig elő: egy ács, egy pásztor, mellette egy bárány, egy angyal, egy valahova nagyon siető lány, egy fiatal pár, a nő várandós és szamárháton ül, egy római katona, s tegnap, kicsit kilógva, jóval előre ugorva térben és időben - de még mindig ugyanabban a történetben -, maga Szent Miklós.

Annyiszor gondoltam már a különböző adventek közeledtével - egy ideig még ebben az évben is -, hogy idén elmarad az ünnep. Valamilyen ok, ami miatt lehetetlen lenne örülni, mindig adódik. El-elfelejtem, hogy pont ezek az okok teszik lehetővé és még fontosabbá a várakozás ünnepét. Akinek az élete tökéletes, annak már úgyis megvan mindene. Nincs mire várnia. 

Dietrich Bonhoeffer írta, hogy az advent ünneplése csak azoknak lehetséges, akik lelkükben nyugtalanok, akik tudják, hogy szegények és tökéletlenek, és akik várakozással tekintenek valami eljövendő nagyobbra.  

Ez számomra különösképpen vigasztaló.

A bizonytalanságban várakozni - nincs ennél rosszabb: egy teszt eredményére várni, egy üzenetre, egy válaszra, hogy újra felragyogjon a nap, egy bocsánatkérésre, egy megbocsátásra, egy kapcsolat helyreállására, békére, egy biztonságosabb jövőre, főleg a gyermekeink számára. Mikor felnézek az adventi naptáramra, csupa olyan szereplőt látok, akik életüknek a kis ajtók mögött megörökített pillanatában fogalmuk sem lehetett, mit tartogat számukra a jövő, milyen csodálatos, félelmetes, felkavaró, fájdalmas és örömmel teljes történet részesei lettek ők.

Csak azt érzem, én is beillek közéjük. 

S hogy minden okom megvan az advent ünneplésére, ebben az évben is.

Nem az életem tökéletlenségei és problémái ellenére, hanem pont miattuk.