Minden olyan szép! #8

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Falinaptár bölcsességek. A munkahelyemen több falinaptár is van, de amikor a nyomtatótól tartok visszafele az asztalomhoz, ebben a hónapban mindig ugyanarra a mondásra esik a tekintetem: "wir sind am schönsten wenn wir niemanden gefallen wollen". Akkor vagyunk a legszebbek, amikor senkinek sem akarunk tetszeni. Ezen gondolkodom.

- Min gondolkodom. A múlt szombati könyvklubon - mindig elámulok, hogy még mindig működünk, évek óta már -, a kontempláció és meditáció közötti különbségről beszélgettünk. És amire jutottunk, annak köze van az előbb említett falinaptár bölcsességhez is. A meditációban, bármennyire is szép és jó, benne van az, hogy az ember önmagáért teszi, önmagába fordul, valamit el akar érni általa - hogy összeszedettebb, nyugodtabb legyen. A kontempláció elfelejtkezik önmagáról s belefeledkezik valami vagy valaki másba. Én leginkább a hegyekben élem át ezt, amikor csak nézem a tájat. Vagy egy-egy igazi beszélgetésben, ahol teljesen arra figyelek, amit a másik mond. Nem fogalmazgatom közben a saját mondanivalómat, nem próbálok okosabb lenni annál, mint amilyen vagyok. Azt hiszem, az imádságban is ez lenne a szép, kevesebbet foglalkozni önmagammal. Érdekes módon, aki másnak akar tetszeni, az kering leginkább önmaga körül. A tükörben nézegeti magát ahelyett, hogy a másik szemébe vagy a végtelenbe nézne. Tulajdonképpen elég lenne csak létezni, figyelni, jelen lenni. Ez lenne a legszebb.

- Az utolsó rózsák. Ezen a héten már havazott egy kicsit és megérkeztek a fagyos reggelek is. Éppen időben hoztam be a későn nyíló rózsáimat. Valamiért magamra emlékeztetnek. A késői virágzásuk, a tökéletlenség szépségük. A reményük. Még mindig tele vannak kis bimbókkal. Örömet hoznak az életembe, az utolsó percig. Tanulom a virágoktól a virágzást, s tanulom előre, ezt is kell, igen, a meghalást is.

- Bolhapiac. Néhány éve nagyon szeretek bolhapiacra járni. Olyan, mintha múzeumba mennék. Minden tárgynak története van. Engedem magamat megszólítani. Például egy porcelánmadárért - nem hagyhattam ott a boldogság két madarát - vissza is mentem és hazahoztam. Olyan szép.

- Erdei karácsonyfa. Minden évben eltűnődöm, vajon ki díszíti fel a környéken a legváratlanabb helyeken megjelenő erdei karácsonyfákat? Vasárnap egy séta közben rájöttem a titokra: az egyik fán már ott is volt néhány dísz, és egy arra sétáló nő éppen kivett a zsebéből egy piros gömböt, majd felakasztotta a fára. Tehát mindenki díszíti a fákat. Valaki elkezdi, majd mindenki tesz hozzá egy-egy újabb díszt. Milyen kedves.

- Karácsonyi készülődés. Nem tudom hogyan mondjam el, de idén nincs kedvem a karácsonyi készülődéshez. Ami nem azt jelenti, hogy elmarad az advent, a karácsony. Azzal kezdtem, hogy elővettem a Kisasszonyok című könyv angol kiadását. Újra el fogom olvasni. Megnézem a filmet is. Majd megpróbálok egy-egy hangulatot, díszítést a magam otthonában is megteremteni. De még messze nem tartok ott.

- A hosszú esték. Az estéket igyekszem nagyon gondosan megélni. Mert hajlamos vagyok a semmivel eltölteni őket. Főleg ha fáradtan, későn érek haza. Félreteszem a telefont és olvasok. Naplót írok. És minden este tornázok, körülbelül egy órát. Nem vagyok különösebben sportos alkat, sosem voltam az, de igyekszem felépíteni és megőrizni a mozgás örömét. Ezért fontos megtalálni azt, ami valóban örömet okoz. Én például nem szeretek futni, de nagyon szeretek gyalogolni, mint tudjuk, akár országokon át is. És szeretek minden olyan edzést, aminek köze van a zenéhez és a tánchoz. Mostanában ezt az edzést szoktam kezdésként elvégezni. Elmonhatatlanul jó hatása van a testemre, lelkemre egyaránt. Torna és zuhanyzás után úgy érzem, hogy élek és még mindig szokott lenni erőm, hiába van már általában késő este, írni vagy olvasni valamit. Szépen zárom a napot.

Az öltözködésről.

Azt hiszem, egy késő nyári reggelen indult el bennem az az egyszerű játék, amiről most próbálok írni. Valamiért át kellett mennem a szomszédba, s gyorsan felöltöztem abba, ami a ruhásszekrényt kinyitva éppen a kezem ügyébe esett: egy fehér rövidnadrág amit a lányom ruhatárából kölcsönöztem ki egy ideje, egy fehér kötött pulóver, egy pár puha karácsonyi zokni, rózsaszín gumipapucs, s mivel hűvösnek tűnt a reggel, még felvettem a rövid, derékig érő őszi dzsekimet is. Csak akkor tűnt fel, milyen viccesen nézek ki, mikor többen is kedvesen kinevettek - nyilván az összes szomszéd épp akkor lépett ki az utcára, amikor én -, s megkérdezték, nem fázok-e. Hazatérve lefotóztam magam a tükörben, minden ruhadarabhoz odaírtam, honnan van, milyen anyagból van és elküldtem "fashion week" felirattal egy barátnőmnek, hadd nevessen ő is. 

Utána egy ideig szinte minden nap elkészítettem - csak magamnak - egy-egy fotót, s minden egyes ruhadarabhoz odajegyzeteltem ami eszembe jutott róla.  

Nyilván ez nézőpont kérdése, de nincs rengeteg ruhám. Azon dolgozom, hogy még kevesebb legyen. De szeretem a divatot és őszintén tudom értékelni, ha látom, valaki gondolatot, igyekezetet fektetett abba, mit vegyen fel. Mert amikor felöltözünk reggelenként, nem csak ruhákat öltünk magunkra, hanem történeteket is. Emlékeket. Önbizalmat. Vagy éppen az ellenkezőjét.

Néhány hete olvastam - ki tudja már hol az interneten - egy egyhetes öltözködési kihívásról, ahol az volt a feladat, hogy megadott szempontok mentén állítsuk össze a napi öltözéket a már rendelkezésre álló ruhatárból.

Hétfőn a monokróm volt a téma (Monochrome Monday), tehát egyetlen szín különböző árnyalatú ruhadarabjait kellett lehetőség szerint magunkra ölteni.

Kedden (Texture-Tuesday) legalább két különböző texturájú ruhadarab kombinálása volt a feladat.

Szerdán (Whatever You Love Wednesday) viselhettük a kedvenc ruhadarabunkat.

Csütörtökön (Trendy Thursday) valamilyen trendi összeállításon kellett gondolkodni.

Pénteken (Fancy Friday) valamilyen különleges ruhadarab köré kellett felépíteni az öltözéket.

Szombaton (Statement Saturday) valami olyasmit kellett kiválasztani, ami megfogja a tekintetet.

Vasárnap pedig (Simple Sunday) egyszerű, kényelmes szett összeállítása volt a cél. 

 

Hétfőn itthonról dolgoztam a rozsdaszín összes elképzelhető árnyalatában. A ruhát egy franciaországi piacon vettem néhány éve, a kardigánt a bolhapiacon.

Kedden second hand pamut inget viseltem egy saját kötésű pulóverrel. És farmernadrágot.

Szerdán hosszasan nézelődtem, nem tudtam eldönteni, mi a kedvenc ruhadarabom. Aztán rájöttem, a kezeslábas ruhám az. A puhasága miatt szeretem, s mert tökéletes ruhadarab, ha nem tudom eldönteni, mennyire elegánsan kell felöltözni valahova. Ezt választom, ha nem akarok sem alul-, sem túlöltözött lenni.

Csütörtökön rá kellett keresnem az interneten, mi számít trendinek manapság. Többek között a széles szárú nadrág és a csipkés felső, olvastam. 

Pénteken legkülönlegesebb ruhadarabként egy saját kötésű pulóvert választottam ki, hozzá kényelmes legginst, mert egész nap itthon dolgoztam.

Szombaton beöltözéses születésnapi partira voltunk hivatalosak, ennek megfelelően öltöztem, fekete ruhadarabokat és egy szép mosolyt viseltem.

Vasárnap pedig egyszerű fekete blúzt és kockás szoknyát választottam az istentiszteletre.

 

Sajnáltam, amikor véget ért a hét. Bár a játék attól még folytatódhat. Visszanézve a fotókat többet látok, mint egyszerű ruhaösszeállításokat. Színeket látok, az én színeimet. Hangulatokat látok. Történeteket. Különböző tulajdonságokat. Állandóságot és változást. Látom a kapcsolataimat, a feladataimat, a szerepeimet. De leginkább az örömöt látom és érzem. Azt látom, hogy milyen fontos minden. S hogy milyen jó élni, igen.

 

Minden olyan szép! #7

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Világító ablakok. A novemberben még mindig a fényes ablakokat látom a legszebbnek. Néha szépek, néha szomorúak. Néha belülről szemlélem őket, néha kívülről. Reggelenként az első dolgom, hogy felkapcsolom az íróasztalom melletti a fényfűzért és feltekerem a fűtést. Mire elkészül a kávé és letekerem a tollam kupakját, már jó meleg is van. De ugyanilyen boldogsággal tölt el az utcalámpák fénye is a ködben s a falubeli házak ablakaiban a mézszínű fények.

- Fodrásznál. Évente kétszer, maximum háromszor megyek fodrászhoz. Egy kis kísérletezés után most már mindig ugyanabba a fodrászatba, mindig ugyanahhoz a fodrászhoz. Egyikünk sem egy small talk rajongó és egyszerűen csak szeretem, ahogy majdnem egy órán át - sok hajam van! - valaki csak azzal foglalkozik csendben, hogy mossa, fésülje, vágja, szárítsa a hajamat, pont úgy és olyanra, amilyenre kérem. 

- Könyv. November negyedikén jelent meg Patti Smith új könyve. Egy memoár, Bread of Angels címmel. November ötödikén már itt volt a postaládámban. Tegnap fejeztem be az olvasást. Azt hiszem, főleg azoknak lehet érdekes, akik ismerik a munkáját, hallgatják a zenéjét. Úgy érzem, rengeteg újat tudhattam meg róla, arról, hogyan találta meg az útját. Ha csak egy dolgot említhetnék meg a könyből, az a címmel kapcsolatos. Nagyon érdekelt, mire gondolt az "angyalok kenyere" kifejezéssel. A választ az angol kiadás 85. oldalán találtam meg: a kedvesség megfontolás nélküli, természetes gesztusainak emlékei. Ezek az emlékek jelentik az angyalok kenyerét. És ez olyan szép.

- Beszélgetések. Az elmúlt napokban részt vettem egy teljesen spontánul kialakult beszélgetésben. Körülbelül hatan vagy heten voltunk. Ebből hárman németek, a többiek bevándorlók: egy egyiptomi, egy iráni, egy lengyel és én, ugye, magyar. Sok minden szóba került, többek között az élet itt Németországban. Hogy milyen érzés itt élni. Érdekes módon a németek voltak a legkritikusabbak önmagukkal szemben, ők fogalmazták meg a hideg, szürke, mosolytalan légkört. Úgy kellett őket meggyőzni arról, hogy azért ez nem egészen és főleg nem mindig van így, s hogy nyugodtan lehetnek büszkék az általános jó tulajdonságokra. Nagylelkűség, fairség, pontosság, szorgalom. Aztán az iráni barátunk megpróbálta megfogalmazni, hogy mivel neki az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben, nehezen éli meg a laza, mindenkivel szembeni, általános, természetes barátságosság hiányát. Erre az egyiptomi barátunk elkezdett arról beszélni, hogy inkább hálásnak kellene lennünk mindannyiunknak például a nagyszerű betegbiztosításért és nem azt emlegetni, ami nincs. És ebben a pillanatban megértettem valamit, amivel én magam is küszködöm.

- Mit értettem meg. Ha megpróbálunk őszinték lenni, általában akad valaki, aki azt panasznak, hálátlanságnak, kijavítandó jellemhibának értelmezi. Ezért olyan nehéz azt mondani, amit tényleg mondani szeretnénk. Mert félünk a félreértéstől. Mert tartunk a kérés nélküli tanácsadástól. Az általánosítástól, az analizálástól. Pedig az érzésekkel nincs mit vitatkozni. Egyszerűen más nyelvet beszélnek, mint a logika. Persze hogy lehetséges egyszerre mélységesen hálásnak lenni és szomorúnak is. Nem zárják ki egymást. Egy igazán tágas szívben mindkettő elfér. Az egyik legnagyobb vágyam biztonságos helyeket létrehozni akár egy-egy beszélgetésben vagy szövegben, ahol félelem és hosszas előszerkesztés nélkül lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Ennek persze ára van. Az ember kiteszi a szívét, majd reméli, hogy nem tapossák el.

- Naplóírás. Néhány napja kaptam valakitől egy üzenetet. Még emlékszem a széles mosolyomra, amikor elolvastam. Az illető személy azt írta, szeretne naplót írni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Visszaírtam, ne csináljon semmit, találkozzunk egy reggelire és majd beszélünk. Már megvettem a következő füzetemet, de hirtelen úgy éreztem, a fekete-arany borító pont illik ehhez a személyhez. Teleragasztottam kis idézetekkel és tettem a lapok közé néhány képeslapot is. Majd átkötöttem egy piros masnival s amikor találkoztunk, átadtam. Néhány praktikus jótanáccsal együtt, hogy szerintem hogyan kezdje el. A legjobb tanács mégis az volt, hogy kövesse egyszerűen a szívét. Találja meg a saját útját. Töltse meg a saját kincsesládáját, mert egy hűségesen vezetett napló valójában az: kincsesláda. Az egyik legszebb dolog a világon.

Minden olyan szép! #6

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Szép reklámszövegek. Akármerre utazok, nagyon érzékeny vagyok a szép szavakra. És ezek bárhol ott lehetnek. Nem csak verseskötetekben, irodalmi szintű alkotásokban, hanem egy-egy véletlenül meghallott beszélgetésrészletben is az utcán. Vagy egy plakáton az út mentén. Egy étterem étlapján. Egy kávéscsésze alatti tányérkán egy svájci hostelben láttam a The taste of your life feliratot és egész nap azon gondolkodtam, mennyi szép, finom íze van az életemnek. Egy osztrák hotel prospektusában olvastam a Der Himmel so nah kifejezést és a honlapjukon találtam az következő idézetet: "Die Welt gehört dem, der sie genießt." (Giacomo Leopradi) Ez volt a körút első megállója, és valóban, azt hiszem, mindent sokkal figyelmesebben éltem meg útközben, mintha nem olvastam volna ezt a mondatot: A világ azé, aki élvezni tudja.

- Társasjáték. Egy ideje nem csak könyvet, hanem kisméretű társasjátékokat is teszek mindig a táskámba. Olyan jó elővenni bárhol, ahol várakozni kell. Például az étteremben arra, hogy - egy egész napos túra után a hegyekben - elkészüljön a pizza. Néha nehéz jó beszédtémát találni, vagy erőt, kedvet a beszélgetéshez. De egy játék felnőtteket is újra gyerekekké tesz. És kompetitívvé. És boldoggá. Főleg ha én nyerek.

- Hegyek. A hegyek szépségéhez nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni. Boldoggá tesz, ha láthatom őket. Ha meghódíthatom őket. Ha érezhetem a süvítő szelet a csúcson s a friss hó ropogását a bakancsom alatt. A fáradtságot, mikor elindulunk lefelé, hogy még a korai sötétedés előtt visszaérjünk az autóhoz. 

- Dolgok, amiket csak a szememmel fotózok le. Egy egyedülálló fiatal nő reggelinél a hotel éttermében, teljesen belemerülve egy könyvbe, időnként belekortyol a kávéjába, de legalább egy órán át csak olvas és olvas, egyszer sem emeli fel a tekintetét, egy másik világban él. Egy utcakép, az autóból láttam: elől megy nagyon lassan, járókerettel egy nyolcvan körüli hölgy, néhány lépésnyire mögötte egy ikerbabakocsit toló nő, fiatal, ragyogó, mosolygó arccal - valahol középen az idősávon lehetnék én. Egy férfi, aki megáll az autójával az út mentén, hogy lefotózza a távolban már látszó hegyeket. Egy benzinkút pultjánál két barát kávét rendel, hozzá egy-egy jégkrémet, mosolyogva koccintanak a kávéscsészékkel.

- Könyv. Mel Robbins "The Let Them Theory" című könyvét olvasom. Többek között. Már hallgatom egy ideje a podcastját. Segít élni. Változni. Konkrétan, praktikusan valóra váltani azt, amit már rég tudok: senkit sem tudok megváltoztatni, kontrollálni, rávenni valamire, amit szeretnék. Csak magamat tudom megváltoztatni. Itt viszont sokkal több lehetőségem van, mint gondoltam volna. Még a könyv felénél sem tartok, de már úgy érzem, mintha valaki használható szerszámokat adott volna a kezembe. Persze, minden attól függ, használom-e őket végül, vagy nem.

- Extra dolgok. A szépen, üvegkehelyben tálalt gombóc fagyi, alatta porcelántányéron csipkés szegélyű fehér szalvéta. Szép kiegészítők az éjjeliszekrényen: az órám, a karkötőm, a fülbevalóim, mindegyik a saját egyedi történetével. A körút utolsó szállását Olaszországban foglaltuk, a legészakibb csücskében az országnak, tényleg csak aludni volt ott időnk - és megismerkedni a szállásadók barátságos lovaival. Kifejeztem a kívánságomat, hogy reggel, mielőtt elindulunk Ausztrián keresztül haza, szeretnék elfogyasztani egy csésze igazi olasz espressot. Esett az eső, közel volt a határ, megállás nélkül haladtunk el az egyetlen nyitva levő kávézó mellett. Forduljak vissza? - kérdezte a férjem. Nem, nem olyan fontos, mondtam. Visszafordult. Talán ez volt az egész utazásban a legszebb. Minden olyan szép volt, de a legszebb mégis ez az extra kedvesség: az esős reggel, a visszafordulás, a finom, erős espresso.

November.

A ruhák az utazás után még a kofferben. A naptár a falon még mindig októbert mutat. A ház kihűlt falai csak lassan melegszenek fel. Kell egy kis idő, míg valóban megérkezem. A tegnap estét s a ma reggelt is inkább azzal töltöttem, hogy hosszasan olvastam és írtam, mindenfélét. Egyik legkedvesebb írómtól, Peter Kurzecktől tanultam ezt. Utazások után mindig azonnal elkezdett írni, még a kabátot sem vetette le. 

Útközben november lett, s olyan érzésem van, sokan szeretnénk egyszerűen csak átugrani ezt a hónapot. Mintha nem is létezne. Van aki már elő is vette az adventi dekorációkat. 

Mégis. Valahogy fontosnak érzem, hogy ne ugorjam át ezt az aranyló október és fényes december között meghúzódó csendesebb, sötétebb hónapot. 

November. Halkan érkezett, s olyan illata van, mint a nedves avarnak. Vagy az esőáztatta földnek. Olyan íze van, mint a búcsúnak. Puha, szürke sálat terít a világra. Lehetőséget ad a sírásra. 

Nem kell ahhoz mélységes, titkos szomorúságot hordoznom, hogy időnként könnyezzek. Minden egyes nap történnek dolgok, amelyek fájnak, kisebb-nagyobb búcsúzások, amelyekre nem léteznek megfelelő szavak. 

Néha tudom, hogy valamit utoljára láttam, éltem át. 

Hogy van, amin nem tudok változtatni. 

Hogy most elveszítettem valami fontosat. 

S ilyenkor úgy szeretnék csak néhány percet, csak egy csendes szobát, ahol szívből, nyugodtan sírhatok. 

De legtöbbször úgy érzem, ez itt most nem a megfelelő pillanat és hely. Legtöbbször úgy érzem, hogy majd. Most működni, mosolyogni kell, nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák a kisírt szemeimet s kérdezgessenek valamiről, amire nem tudnék mást felelni, csak annyit:

tudod, ember vagyok...

 

Számomra ezt jelenti a november. 

Egy helyet, ahol szabad sírni. 

Nem szomorúságot, ürességet jelent, hanem azt a fajta fényt, ami akkor is marad, ha eltűnnek a nyári fények. 

Az ünnepiek pedig még nem érkeztek meg. 

Olyan kicsi és hűséges, mint a régi lámpa egy késő őszi estén az asztalomon. 

Hazaérkezve egy hosszú útról az első dolgom, hogy felkapcsolom. 

Épp csak megvilágítja a nyitott könyvet. 

S ez minden, amire ebben a pillanatban szükségem van.

Minden olyan szép! #5

Mi volt szép az elmúlt napokban? Útközben írok, a telefonomon pötyögve, s ez is milyen szép! És milyen hosszadalmas is persze.

- Vendégek. Két hétig nálunk voltak a szüleim s a végén az öcsém is eljött egy hosszú hétvégére a családdal. Szeretek fotókat készíteni amikor vendégek vannak a házban, olyasmiről is, amiről sokan talán nem. A szanaszét dobált cipőkről, mikor hazaérkezünk séta után. A megterített asztalról, közvetlenül mielőtt szólok, hogy kész a reggeli. Egy darab papírra firkált szavakról, amin a tintával való írást próbálta valaki. A száradó esernyők vidámságát a lépcsőházban.

- Kötés. Ezer éve nem kötöttem semmit. De amikor hétfő délután elindultunk az év utolsó szabadságára, még visszamentem, hogy odategyek, minden eshetőségre, egy gombolyag fonalat s a sok használattól kissé már görbe kötőtűket. Az őszi zoknikötés hagyománya, úgy tűnik, idén sem marad el. Valahogy olyan szomorú lenne, ha már nem kötnék zoknit.

- Meglepetés pénz. Hogy a családban a gyerekek kapnak időnként egy kis költőpénzt a felnőttektől, abban nincs semmi meglepő. De most Anyukám nekem és a sógornőmnek is adott 50-50 eurót, hogy arra költsük, amire csak akarjuk. Mondhatom, ennek az 50 eurónak teljesen más minősége volt, másféle öröme, mintha a saját pénztárcámból költöttem volna. Olyan dolgokat is megengedtem magamnak - például egy gyönyörűen illusztrált meséskönyvet -, amiről egyébként biztosan lemondtam volna.

- Otthonosság. Van valami otthonos és valami vigasztalan is egyben a szezonok közötti elutazásokban. A nyár már elmúlt, a síelés időszaka pedig, ezen a hegyvidéken, ahol éppen vagyunk, még nem kezdődött el. A legtöbb étterem zárva. Mintha megállt volna az élet egy kicsit. 

A legszebb otthonosság-pillanat az volt, amikor késő délután végre találtunk az út mentén egy benzinkútat, ahol lehetett valami meleget enni. Találtunk még egy üres asztalt is és egy ideig egyszerűen csak élveztük a jó hangulatot. Mivel a környéken minden más zárva volt, sokan betértek egy kávéra, egy szendvicsre, s még levest is lehetett rendelni. Nem tudom megmagyarázni, miért és mitől, de otthonosan éreztem magamat.

A vigasztalanság-pillanatot később éltem át, amikor, már sötétben, a következő szállásunk felé tartottunk. Egy város tömbház lakónegyedén haladtunk át autóval, az ablakokban itt-ott fény, és hirtelen úgy éreztem, most azonnal megszakad a szívem. Könnyes lett a szemem, és mondtam a férjemnek, olyan érzésem van, mintha nem lenne otthonom ebben a világban, mintha mindenki bent lenne valahol a fényben, melegben, én pedig kint a sötétben. Azt válaszolta, ez valószínűleg a vigasztalan környezet miatt van s hogy neki is szokott ilyen érzése lenni. 

Ha jobban belegondolok, ez az egyszerű mondat - "én is szoktam néha ilyet érezni" - ez volt az összes többi szépség között a leges-legszebb