Minden olyan szép! #5

Mi volt szép az elmúlt napokban? Útközben írok, a telefonomon pötyögve, s ez is milyen szép! És milyen hosszadalmas is persze.

- Vendégek. Két hétig nálunk voltak a szüleim s a végén az öcsém is eljött egy hosszú hétvégére a családdal. Szeretek fotókat készíteni amikor vendégek vannak a házban, olyasmiről is, amiről sokan talán nem. A szanaszét dobált cipőkről, mikor hazaérkezünk séta után. A megterített asztalról, közvetlenül mielőtt szólok, hogy kész a reggeli. Egy darab papírra firkált szavakról, amin a tintával való írást próbálta valaki. A száradó esernyők vidámságát a lépcsőházban.

- Kötés. Ezer éve nem kötöttem semmit. De amikor hétfő délután elindultunk az év utolsó szabadságára, még visszamentem, hogy odategyek, minden eshetőségre, egy gombolyag fonalat s a sok használattól kissé már görbe kötőtűket. Az őszi zoknikötés hagyománya, úgy tűnik, idén sem marad el. Valahogy olyan szomorú lenne, ha már nem kötnék zoknit.

- Meglepetés pénz. Hogy a családban a gyerekek kapnak időnként egy kis költőpénzt a felnőttektől, abban nincs semmi meglepő. De most Anyukám nekem és a sógornőmnek is adott 50-50 eurót, hogy arra költsük, amire csak akarjuk. Mondhatom, ennek az 50 eurónak teljesen más minősége volt, másféle öröme, mintha a saját pénztárcámból költöttem volna. Olyan dolgokat is megengedtem magamnak - például egy gyönyörűen illusztrált meséskönyvet -, amiről egyébként biztosan lemondtam volna.

- Otthonosság. Van valami otthonos és valami vigasztalan is egyben a szezonok közötti elutazásokban. A nyár már elmúlt, a síelés időszaka pedig, ezen a hegyvidéken, ahol éppen vagyunk, még nem kezdődött el. A legtöbb étterem zárva. Mintha megállt volna az élet egy kicsit. 

A legszebb otthonosság-pillanat az volt, amikor késő délután végre találtunk az út mentén egy benzinkútat, ahol lehetett valami meleget enni. Találtunk még egy üres asztalt is és egy ideig egyszerűen csak élveztük a jó hangulatot. Mivel a környéken minden más zárva volt, sokan betértek egy kávéra, egy szendvicsre, s még levest is lehetett rendelni. Nem tudom megmagyarázni, miért és mitől, de otthonosan éreztem magamat.

A vigasztalanság-pillanatot később éltem át, amikor, már sötétben, a következő szállásunk felé tartottunk. Egy város tömbház lakónegyedén haladtunk át autóval, az ablakokban itt-ott fény, és hirtelen úgy éreztem, most azonnal megszakad a szívem. Könnyes lett a szemem, és mondtam a férjemnek, olyan érzésem van, mintha nem lenne otthonom ebben a világban, mintha mindenki bent lenne valahol a fényben, melegben, én pedig kint a sötétben. Azt válaszolta, ez valószínűleg a vigasztalan környezet miatt van s hogy neki is szokott ilyen érzése lenni. 

Ha jobban belegondolok, ez az egyszerű mondat - "én is szoktam néha ilyet érezni" - ez volt az összes többi szépség között a leges-legszebb 

Százszorszép.

 Az asztalomon van - egy hozzá képest túlméretezett vázában - egyetlen szál százszorszép. A kert egyik rejtett sarkában virágzott önmagának, önmagában. Bemenekítettük a viharok elől. 

Nem egyedi eset. A minap láttam az idősek otthona előtt is lent a faluban egy vékony fácskát, tele volt virágokkal. Esélye sincs megőrizni, gyümölccsé érlelni őket. 

Nem tudom elképzelni ennél kedvesebb megjelenítését annak, hogyan lehetne, kellene ellenállni a pesszimizmus és félelem késztetésének. 

 

Itt van ez a kis virág az asztalomon és arra emlékeztet: senki sem túl kevés ahhoz, hogy szavak nélkül is hordozzon valami fényt. Szavak nélkül, mert nem sok értelmét látom szavakkal megpróbálni meggyőzni bárkit is arról, hogy ne legyen már olyan rosszkedvű, gyanakvó, hitetlen. Ezt megélni kellene valahogy, megtestesíteni, engedni magunkat lesajnálni az oktalan vágy miatt, hogy ilyen hideg, viharos időszakokban is, mint a mostaniak, virágozni szeretnénk.

 

Emberként megélni nehezebb ezt a szezonon kívűli szépséget. És könnyebb is. Mert néha csak annyit jelent, hogy képes vagyok csendben lenni, amikor olyan jól esne valamilyen félresikerült dolog mentén kapcsolódni valakihez - nincs ugye mások hibáinak kibeszélésénél hálásabb téma. Néha csak annyit jelent, hogy hazajövök valamilyen rendezvényről, és tudatosan, minden figyelmességemet összeszedve valami jót mondok róla s az ott jelen levő emberekről. Ilyen gyakorlati apróságokat jelent, következetesen és tudatosan megélve, mert míg a virág s a fa természetesen virágzik, az embernek erőfeszítéseket kell tennie. Az a kis szünet, mielőtt reagálunk valamire, igazi belső munka eredménye, majd az őszinte - és valószínűleg magányosabb - út választása is az. Egyáltalán, már az is mekkora erőt jelent, ha megadjuk magunknak a választás lehetőségét s nem csak haladunk ellenállás nélkül, a többséggel. 

 

Nem igazán szerettem Elif Shafak nemrég kiolvasott, Die vierzig Geheimnisse der Liebe című könyvét. Pontosabban, egészében nem szerettem igazán, de nagyon sok részletében igen. Az egyik ilyen részlet a szeretet negyven titkának egyikét tárta fel a következőképpen: a világ egy hóborította hegy, ami a saját hangodat visszhangozza. Bármit is mondasz, jót vagy rosszat, az valamikor, valamilyen módon visszatér hozzád. Ezért minden csak rosszabb lesz, ha valakiről, aki nem jót gondol rólad, te is rosszat gondolsz és terjesztesz. Beszélj inkább jót róla negyven napon és éjszakán át. S a negyvenedik nap végére más lesz a világ, mert te magad lettél legbelül más.

 

Az asztalom egy csodálatos hely. A legkülönfélébb, látszólag nem összillő dolgok találkoznak rajta: egy virág, egy könyv, egy ötlet. S amikor egy idő után szóba elegyednek, ilyen szép késztetések, történetek születnek meg bennem. 

Minden olyan szép! #4

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Arany. Az elmúlt napokban a szokásosnál több aranyló dolgot láttam. Vasárnap reggel egy arany csíkot a előszoba padlózatán. Hétköznaponként már dolgozunk ilyenkor, szinte soha nem látjuk a nappali ablakán át beszűrődő napsugarakat. Egy késő esti séta alkalmával láttam egy aranyfát. S egy környékbeli termelői vásárban vettem öt kilogramm aranyalmát, ebből el is készült tegnap huszonkét kis üveg narancsos birsalmalekvár.

- Szép tárgyak. Még nyáron vettem egy kézzel varrt textiltárcát. Franciaországban autóztunk a végtelen kis mellékutakon, s egy faluban megálltunk inni egy kávét. A kávézóhoz tartozott egy kézműves bolt is. Arra gondoltam, megveszem a tárcát ajándékba valakinek. Azóta több alkalom is lett volna odaadni, de soha nem éreztem úgy, hogy az adott személy valóban örülne neki. Hát persze hogy nem, mert ez a tárca az enyém! Én örülök neki a legjobban a világon. Bennem idéz fel szép emléket. Ezért néhány napja használatba vettem. Olyan, szép, mint egy kincsesláda, piros gomb van rajta és a belső szövet, ami kívűlről nem is látszik, valamilyen egészen különleges, aranyszálakkal szőtt anyag. Olyan drága dolgokat tartok benne, mint kis papírdarabok, gémkapcsok és néhány matrica. 

- Hangoskönyv. Munkás napok vannak mögöttem s egy újabb lábon kihordott betegség. Mégsem érzem úgy, hogy nem volt időm a számomra fontos dolgokra. Ezt többek között úgy értem el, hogy mindig kicsit hamarabb indultam dolgozni, sietve készültem, hogy aztán megengedhessem magamnak a lassú autózást. Míg máskor híreket hallgatok ilyenkor vagy zenét, most inkább egy-egy hangoskönyvet a telefonomon. A parkolóban, ha maradt még néhány percem, elolvastam egy verset. Hazafelé pedig tovább hallgattam a könyvet s úgy éreztem, órákon át tudnék még autózni a hazafelé vezető kanyargós utakon az alkonyatban.

- Egyszerű dolgok. Az anyukám által főzött zöldségleves íze. A mozdulat, ahogy a férjem veszi a mérőszalagot, igazít egy kicsit a szemüvegén és megméri a talpamat, hogy új túrabakancsot rendeljen nekem. S ahogy, amikor megérkezik, miközben éppen az íróasztalomnál ülök, fel is húzza a lábamra. Apu, ahogy kinézek az ablakon és látom, tesz-vesz a kertben. A frissen vasalt világoskék blúzom. Hozzá a rozsdaszín sál. A lehető legkedvesebb kommentek a blogon. Egyszerű, szép istentisztelet, s ahogy hirtelen könnyek szöknek a szemembe, amikor elindulok az úrvacsora asztala felé. Egy falat kenyér a tenyeremben. Az a néhány pillanat, amikor tudatosítom magamban ezt az ízt, ezt a színt, ezt a látványt, ezt a gesztust, ami csak most és itt van, amikor tudatosítom magamban, hogy minden milyen szép.

Lassú érlelődés.

Amikor reggelenként kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a bokrokat látom a kertben. Amikor dolgozni indulok s a falu végén az útelágazásnál balra kanyarodok, s mindig ugyanazokat a dombokat, fákat látom. Ha ritkán néznék ki az ablakon, ritkán autóznék be a városba, csak azt venném észre, hogy most még zöld volt, majd egyszer csak kopár lett minden. 

De a mindennapi, rutinszerű életnek pont ez a szépsége. 

Ez a lassú változás. 

Így ősszel különösen megérint a búcsú lassú érlelődése.

 

Olyan vigasztalónak érzem, hogy nem hirtelen történik. 

Nem hamarabb, mint ahogy képes lennék rá. 

Nem azonnal kell elengedni azt, amiről úgy érzem, az életem függ tőle.

Persze, már rég nem a bokrokról és a fákról beszélek.

 

Némelyik búcsú nem könnyed. Nem szép. Nem méltó. 

Eszembe jut egy apró példa az életemből: mikor annak idején az első gyermekünkkel voltam várandós, folyton csak a nutellára tudtam gondolni. A nutellát kívántam éjjel-nappal. Pedig pénzünk sem volt rá, s egészséges sem volt, természetesen. Egyszer olyan sokat ettem egyszerre s ezáltal annyira elegem lett belőle, hogy hosszú évekig rá sem tudtam nézni azután.

 

Némelyik búcsú így néz ki. Miközben teszek még egy s még egy lépést az ellenkező irányba, a szívem mélyén már tudom, pont ez a kerülőút fog végül hazavezetni. Mert valamiért muszáj elérnem azt a pontot, ahol végérvényesen elegem lesz a saját ostobaságaimból. Tudom, be fog következni, be kell következnie, mert nem tesz jót senkinek.

Persze, már rég nem a nutelláról beszélek.

 

Azt hiszem, ha valaki elég őszinte magához, pontosan tudja, miről beszélek. Legalább egyszer az életben megtapasztalta, megélte, túlélte.

 

Mindenkinek más harcai vannak. Ital, drog, csokoládé. Néha a legszebb, legfinomabb dolgok. Egy-egy szokás. Egy bizonyos gondolkodásmód. Egy-egy megszokott reakció. Éretlen viselkedésforma. Folytonos sértődöttség. Egy-egy toxikus kapcsolat. Függés valakitől, akit csodálsz, s bár senki sem hibás érte, egyértelműen nem tesz jót senkinek.

 

Közben lassan érlelődik a búcsú. 

Még ragaszkodom, még nem tudom elengedni. 

Ma még nem.

 

De a szívem mélyén tudom, holnap talán már igen. 

Aztán történik valami. 

Egy megszégyenülés, visszautasítás, mellőzöttség. 

A kegyelem néha a legkülönfélébb álruhákban érkezik. 

S akkor, egyszer csak - el tudom engedni. 

 

A falevél, a legszebb is, egy adott ponton végül elkezd alázuhanni.

S tudom, innen már nincs visszaút.

Elkezd hintázni, pörögni a levegőben, s én elvarázsolódva figyelem a repülését, ahogy lassan, szeretettel földet ér. 

A szép életnek

sok szép titka van. 

A legszebbek között a legszebb nem is titok:

egyszerűen csak észrevenni a szeretet apró megnyilvánulási formáit. Ennyi.

 

Péntek este van, nagyon későre jár. Annyira, hogy lassan érdemes elgondolkodni egy második vacsorán. Vagy inkább egy extrém korai holnapi reggelin? Hazaérve a munkából annyira fáradt voltam, hogy este nyolckor, közvetlenül az első vacsora után, azonnal elaludtam, ruhástul, ahogy voltam, az ágyon. Aztán felébredtem, s mert úgy éreztem, ma még nem tettem csak a magam kedvéért semmit, azt mondtam: írj valamit. De miről írhatnék. Gyógyuláson és munkán és alváson kívül alig történt valami a héten.

 

Szerdán volt az egyik nagyon jó barátnőm születésnapja. Engem is meghívott egy ünnepi vacsorára. Millió okom volt nem elmenni: betegség, túlórák, énekóra ugyanabban az időpontban, s a szüleim is itt vannak most nálunk. De valahogy éreztem, nagyon fontos lenne mégis elmenni. A szüleim megértették, az énekórát lemondtam, éppen meggyógyultam valamennyire és bár munka után csak jóval később tudtam odaérni, mint a többiek, elmentem. 

 

És ebben az egyszerű tényben annyi, de annyi szép mozzanat van.

 

Látom, ahogy Anyuval fújjuk reggel indulás előtt a ballonokat.

Látom ahogy ott utaznak velem s várnak rám az autóban, amíg dolgozom.

Látom az ajándékomat: egy különleges virágcserepet, amit, ha nem szeretném ennyire amennyire a barátnőmet, megtartottam volna saját magamnak.

Látom a saját, az ünnepelttel néhány évvel ezelőtt készült közös fotómat a hűtőszekrényén. Eleve hogy egy rólam készült fotó ott legyen valakinek a hűtőszekrényén!

S hogy az én kedvemért a legfinomabb vegetáriánus ételeket készítette el, ez majdnem a könnyekig meghat. 

 

A szép élet titka: a szeretet.

De ezt csak egészen praktikus döntésekkel és részletekkel lehet megteremteni. Egyszerre egy döntés, egy pici részlet.

S nem elég csak megélni. Nekem legalábbis nem. Nekem feltétlenül írnom is kell róla. Fel kell jegyeznem valahova.

Valamiért úgy érzem, fontos megfogalmaznom, úgy érzem teremtő erő van abban, ha megnevezem azt, amit szeretek. 

Minden olyan szép! #3

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Ősz. Néhány napig beteg voltam. Valami vírusféle. Mikor újra volt erőm kitekinteni az ablakon, olyan érzés volt, mintha valaki valahol meglepetés partit szervezett volna nekem. Mindenütt aranyló fák, s pirosló bokrok a kertben, s a pirosló bokrokon sötétkék bogyók, a völgy pedig olyannak tűnt a messzeségben, mintha valaki lágy filterrel vonta volna be a tájat. Lemaradtam az előre elképzelt szép, kedves, óvatos, aprólékosan megfigyelt átmenetről. S most már tudom, ilyen is lehet a búcsúzás. Ilyen hirtelen, ilyen kitörően örömteli, ilyen meglepő! Mintha nem is búcsú lenne. Hanem sokkal inkább megérkezés.

- Olvasás. Pontosan két éve, hogy belekezdtem egy hosszú távú olvasási projektbe. Peter Kurzeck életművét terveztem akkor végigolvasni. Még mindig nem értem a végére, de a nagy részét már valóban elolvastam: alaposan, olvasónaplót vezetve. Sokfélét olvasok, sok minden érdekel, sokat is felejtek. Kevés dolog marad meg igazán. Van, ami jó is, hogy nem marad meg. S bár igyekszem naprakész lenni, még mindig az a fajta szépség nyűgöz le igazán, amit ezeken lassú, rejtett helyeken fedezek fel, s amelyről szép tintával jegyzeteket készítek egy füzetbe, jegyzeteket, amiket rajtam kívül nem fog elolvasni senki.

- Gyertyák. Újra eljött a gyertyák ideje. Nagyon szép, bolhapiacon beszerzett gyertyatartóim vannak. Történetük van, amit én nem ismerek. Még ott voltak bennük a múlt télről megmaradt, már majdnem csonkig égett gyertyák. Vendégeket vártunk éppen, s míg készült az étel, megtisztítottam őket. Olyan szép volt a pillanat, amikor leültünk az asztalhoz! Az új gyertyák fénye azt jelezte: nem sietünk. Az együtt eltöltött idő fontos. Fontosak vagyunk magunknak és egymásnak. Ünnep van.

- Kávé a kertben. Bár már hideg van és nagyon jól esik bent lenni a melegben, a gyógyulás első érzésére jól felöltöztem, és kimentem a kertbe meginni a kávét. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy más, szebb, jobb, tágasabb gondolataim legyenek: a szoba plafonját kicserélni a szabad égre.

- Posta. Én még mindig szoktam képeslapot küldeni, nem is ritkán, de kicsit zavar, hogy a postán csak lepecsétlik, nem tesznek rá bélyeget. Ezért most vettem egy ívet - hova tűntek az igazán szép bélyegek? -, kitűztem a falra, hogy mindig szem előtt legyen és emlékeztessen rá, milyen jó érzés levelet írni és kapni. 

- Blog, kommentek. Mindig nagyon örülök a kommenteknek és igyekszem mindenkinek válaszolni. Csak ezt akartam mondani. Hogy számít, hogy segít, és hogy öröm. Köszönöm.  

Minden olyan szép! #2

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

- Gombák. A férjemnek hirtelen új hobbija lett: a gombák. Tényleg gyönyörűek. A nevük is! Barna érdestinóru, vörös érdestinóru és talán még arany tinóru is volt a zsákmányban. Miután a szakértők - a hozzá hasonló korú srácok itt a szomszédságban - is egyértelműen azt mondták, finom, ehető gombákról van szó, el is készítettem, olivaolajban megsütve, fokhagymával, petrezselyemmel fűszerezve.

- Öltözködés. Erről tervezek egy külön bejegyzést írni, de azt elmondhatom, hogy szerintem ősszel lehet a legszebben öltözködni. Nagy szeretettel vettem elő az Edinburghban vett secondhand tweed zakómat, nagy örömmel a pulóvereket, sálakat. S a gumicsizmámat! Ahogy kinézek az ablakon, a szomszéd ház ajtajában is ott sorakoznak az ott lakó gyerekek gumicsizmái. Lehetetlen ezt látni és nem mosolyogni.

- Színtípus. Éveken át azt hittem, egyértelműen és tisztán a tél színtípusba tartozom. De néhány hónapja a lányom egyik barátnője megállapította, hogy inkább sötét ősz vagyok. Tehát az én színeim a sötét, meleg, gazdag színek. Gesztenyebarna, csokoládébarna, terrakotta, mustársárga, pávakék, sötétzöld és a kedvencem, a szín, amit mindig is ösztönösen választottam ruhavásárláskor: a rozsdavörös. 

- Barátok. Az elmúlt héten kétszer is voltam barátokkal reggelizni, teázni. Egyik alkalommal sem jutott eszembe fotót készíteni. És ez így van jól.

- Könyvek. Miután a nyár folyamán körülbelül két hónapig semmit sem olvastam, lassan visszatért az olvasás öröme az életembe. Két új felfedezettem is van. Jon Fosse könyveit a könyvtárból vettem ki és a szívem legmélyéig megérintenek. Elif Shafak török írónő pedig teljesen új világokat nyit meg előttem. A There are rivers in the sky című új könyve számomra az év könyve, bár igaz, még nincs vége az évnek.

- Blog. El sem tudom mondani, mennyire vártam a szerdát, hogy írhassak ezekről a dolgokról. Hogy mint képeslapokat vagy újságból kivágott fotókat feltűzhessem a hirdetőtáblára, egyszerűen csak azért, mert annyi örömöt adnak. Mert minden, de minden olyan szép!

Őszi séta.

Ma itthonról dolgozom.

Az asztalomon laza rend, amit, ha szigorúbbak lennénk a kelleténél, nevezhetnénk akár laza rendetlenségnek is. Tény: még nem érte el a szintet, amikor tennem kellene ez ügyben bármit is. 

 

Egy normális munkanap délelőttjén sétálni menni az erdőbe, tudom jól, luxus.

Október van, az év legaranylóbb hónapja, még akkor is, amikor, mint ma, szinte földig ér a szürke, esőfelhőktől terhelt ég. 

Előveszem a skót mintás gumicsizmákat, letakarítom róluk az egy év alatt rájuk rakódott port és pókhálókat. 

Majd elindulok. 

Ugyanazon az erdei ösvényen, ahol, ha nagyon óvatosan számolok, akkor is már több ezerszer, és nem, nem tudom megunni, s azt is alig tudom elhinni, milyen szép matt árnyalatokban ragyog rám az őszi fény.  

 

A lépteim alatt sár, tócsák, falevelek, az út mentén elszáradt, összeroskadt növények. A fák között itt-ott letört ágak. Minden szépen, természetesen, laza rendben és rendetlenségben történik, így megyek én is, mint egy festményben, így simulok bele a tájba a lépéseimmel, a kérdéseimmel s ezzel a megmagyarázhatatlan nagylelkűséggel, amit egy ideje másokkal és saját magammal szemben is érzek:

 

amivek küszködünk, amitől búcsúzunk, ami jön, ami megy 

- egyszóval  a m i   v a n -,  

az rendben van.

 

Néha épp annyira nem lehet és nem is kell tenni ellene semmit, mint ahogy az őszi faleveleket sem takarítjuk el az erdei ösvényekről. Nem próbáljuk meg visszarögzíteni őket az ágakra.

Nem siettetjük, de nem is lassítjuk a természetes folyamatot. 

 

A legszebb, legméltóbb pillanatainkban egyszerűen csak jelen vagyunk. Valóban jelen.

Részeivé válunk a tájnak.  

Néha ez az egyetlen, talán a legfontosabb emberi feladat.