A reggelek fénye.

Reggelenként szürke fényre ébredek. Talán furcsa ez a szópárosítás, hogy szürke és hogy fény. Napszaktól, évszaktól, életkedvtől függően sokféle színe lehet a fénynek. Az én kedvencem a szürke. A kora őszi reggelek, az esős délelőttök színe. 

A reggeli zuhanyzás után kinyitom a fürdőszoba ablakát és kifésülöm a hajam. 

Oldalról árad rám a friss levegő, a csepergő eső hangja s ez a szép, vigasztaló, hétköznapi szürkeség. 

Kezdődik a hét.

Mielőtt még újból összeszorítaná a gyomrom a sokféle változástól való aggódás és szorongás, amit egyszerűen csak a mindennapi élet és munkahét hoz magával, körülnézek. 

Alaposan megnézem, a szokásosnál kicsit hosszabban elidőzök minden apró részletnél, ami széppé és otthonossá teszi a reggeleket.

A kissé már kopott, de frissen mosott és vasalt pizsama.

Tiszta törölközők a polcon.

Apró luxuscikk: a kakukkfű illatú szappan, amit a nyaralásból hoztam haza. 

Illatos gyertya az ablakpárkányon.

Feltekerem a fűtést, mire elkészül a kávé, már jó meleg is lesz az irodámban.

Az íróasztalomon laza rendetlenség.

A kiolvasott és még olvasásra váró könyvek. A napló félig teleírva.

A rózsaszín gumipapucs a bejárati ajtó mellett.

A vízforraló halk zúgása.

A teáskannából felszálló illatos pára. 

A bézs színű kardigán, amit felveszek. Mint egy hosszú ölelés, olyan puha és kedves.

A tűzhelyen az utolsó adag a perzsa tahdig rizsből, amit újból majdnem odaégettem, de ezt leszámítva már majdnem tökéletesre sikerült.

Egy tálban az ajándékba kapott alma és szilva. 

Talán egész nap tudnám sorolni. 

 

Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, néha elég csak annyi, hogy szemügyre vegyem, milyen sok az, ami már itt van. Amit már kaptam, megteremtettem. 

Akárhogy is alakul a nap, a legszebb benne az, 

hogy van egy hely, 

ahonnan elindulok 

és ahova majd hazaérkezek.  

Bevallom.

még mindig nem természetes érzés visszatérni a nyári szünet után a blogra. Nem természetes érzés írni valamiről, ami foglalkoztat. Nem az az első késztetésem, hogy posztoljak valamiről, amin éppen gondolkodom. Ahogy ma reggel beléptem a blogfelületre, a statisztika azt mutatja, eddig megírtam valamivel több, mint 3600 bejegyzést. Ez semmit sem árul el a minőségről, természetesen. Ez leginkább csak azt jelenti, ennyiszer ültem a legkülönbözőbb érzésekkel a pulzáló kurzor előtt: lelkesen, tele ötletekkel, fegyelmezetten, boldogan, szomorúan, mikor hogy. Talán csak egy dolog volt állandó: a legtöbbször nem tudtam, miről fogok írni, vagy ha igen, nem tudtam, hogyan. Nekem nem könnyű írni, nem is volt az soha. Sokáig bíbelődöm egy-egy mondattal. De mindig volt bennem egy-egy késztetés, gondolat, szó, innen indultam el, engedve, hogy útközben kiderüljön, hova.

Bevallom, kipróbáltam az újdonságokat. ChatGPT, mesterséges intelligencia. Bevallom, alaposan elveszi a kedvemet, hogy sokkal jobb szövegeket tudnak írni, mint én, másodpercek alatt. A NotebookLM nevű applikációba feltöltöttem az egyik saját blogbejegyzésemet, és néhány perc alatt elkészített egy negyed órás podcast beszélgetést róla, amiben ki lett elemezve minden gondolatom, még az is, ami írás közben eszembe sem jutott.

Bevallom, azért is nehéz visszatérni a rendszeres íráshoz, mert nyomós ok miatt hagytam abba: elveszítette a varázsát. 

Ha elkezdem felgöngyölíteni ezt a gondolatot, akkor már látom, nem az írás veszítette el a varázsát, hanem az élet. 

Ha még mélyebbre megyek, azt is látom: e kettő - az én életemben - összefügg. 

Talán éppen az írás, hogy írtam róla, segített mindig is szívdobogtatóan szépnek látni az életet. 

Mert szépnek láttam, tudtam írni róla. 

Mert írtam róla, szépnek láttam, 

még ott és akkor is, amikor nem volt különösképpen szép.

 

Mit jelent az, hogy "írni"?

Szerintem annyit jelent, mint megfigyelni az életet.

Aki ír, az megfigyeli az élet lehetetlenségeit és csodáit. Szavak által a fénybe emeli a legmindennapibb gesztusokat. Mikor egy-egy ilyen ragyogó mondatot olvasok valahol, szinte érzem, ahogy fáradt, kedvetlen szívem egyszer csak elkezd dobogni. Mintha újraélesztették volna.

 

Bevallom, szinte megbénít a félelem, hogy soha többé nem fogom érezni azt a lelkesedést, amit a 3600 bejegyzés közben, legalább néha, határozottam éreztem. 

De azt hiszem, azt még mindig meg tudom tenni, hogy időnként kinyitom ez a régi laptopot, leülök a pulzáló kurzor elé, kinézek, ahogy ma reggel is, oldalra az ablakon át a kertbe, majd megfogalmazok egy szót.

Majd még egyet, és még egyet, addig, míg mondat nem lesz belőle.

És a mondatokból szöveg, 

ami a semmiből indult és eljutott valahova,

ahonnan, bár ez az elején még lehetetlennek tűnt,

már tovább lehet indulni.

Tíz napig

el voltunk utazva, egy autós körutazást tettünk meg Ausztria - Magyarország - Szlovákia - Románia - Magyarország - Ausztria érintésével, az indulási és megérkezési pont: Németország, ahol élünk. 

Bár sokszor jártunk már ezeken a helyeken, minden évben többször is, a szüleim lakóhelyét - és egyben a gyermekkorom helyszíneit - leszámítva csupa soha nem látott tájon időztünk. Kassa, Máramaros, az Erdélyi-szigethegység, csak hogy néhányat említsek.

Valahogy ismerős érzés volt az ismeretlenre való rácsodálkozás.

Elég gyakran érzem önmagammal kapcsolatosan is. Szembenézek a tükörképemmel és megkérdezem: hát te? ki vagy?

Mert egy dolog nem változik: hogy folyamatosan változunk. 

Talán nem az alapvető értékekben. 

De változhat az, ahogy öltözünk. Ahogy étkezünk. Ahogy az egészségünkre vigyázunk. A zene, a színek, az ízek, amiket szeretünk. Talán igent mondunk valamire, amire eddig nemet. És nemet arra, amire eddig igent. Meggondoljuk magunkat. Bocsánatot kérünk dolgokért, amikről csak most jöttünk rá, nem volt igazunk, nem voltak rendben. Aktívabbak vagyunk, mint sokkal fiatalabb korunkban. 

Néha megjegyzi valaki, hogy "megváltoztál"...s nem tudom miért, de ez általában nem valami pozitívat jelent.

 

A körút napjait csak nagyjából terveztük el, de szinte egyik nap sem a tervek szerint sikerült. Egyik nap eltévedtünk, stoppolnunk kellett, hogy visszajussunk valahogy a szállásunkra, másik nap megtámadtak a juhászkutyák, plusz el is tévedtünk, másik nap defektet kapott az autó kereke. Ilyesmik. 

Lehetetlen  boldogan élni, ha nem tudjuk elviselni a változásokat, kalandokat. Ha nem tudjuk az élet természetes velejáróinak tekinteni őket. (Nekem, őszintén, ez nagyon nehéz.) 

 

Az egyik máramarosi faluban árusok álltak az út mentén. Mindenfélét árultak. Nekem a színes kendők tetszettek a legjobban. Általában a decens színeket szeretem, kerülöm a túl hivalkodó mintákat. Sokáig válogattam a kendők között, hosszasan beszélgettem az árus nénikkel. Végül, ki tudja miért, kiválasztottam azt, amiről azt hittem, soha nem tudnám viselni: egy sötétzöld alapút, rajta pink és sárga és kék virágokkal.

Újrakezdeni

valamit, akármit, amit valamikor valahol abbahagytunk - mindig nehéz.

Van valami félelmetes egy üres lapban. A csendje összeszorítja a szívemet, eláraszt elvárásokkal, amiknek már nem tudok megfelelni. Azt kéri, kezdjem újra. Csak nem árulja el, hogyan.

De egy üres lap lehet meghívás is. 

Csak első pillantásra tűnik úgy, nincs ott semmi. 

Csak első gondolatra tűnik úgy, nem történik semmi. 

Igazából minden üres lapban ott vagy az összes többi történet, amit már megéltünk és megírtunk. S a szántóföldekről sem gondoljuk komolyan, hogy láthatatlanul, a mélyben nem történik semmi.

Nézegetem az elmúló nyár emlékeit. A fotókat, amiket csak úgy, a magam kedvéért készítettem. Nem azért, hogy megosszam. Újraolvasom, pedig nem szoktam, az elmúlt hónapok alatt teleírt naplókat. A gondolatokat, amiket csak magamnak gondoltam. Tele vannak küszködéssel, szomorúsággal. De reménnyel is, örömmel is. Helyenként boldogsággal. 

Minden üres lap válaszra vár, előbb-utóbb.

És hirtelen több lesz, mint vád, több lesz, mint meghívás. 

Szabadságot fejez ki. 

Eldönthetem, csak én dönthetem el, elkezdek-e újra írni rá, vagy félreteszem.

Ha van egyetlen gondolat, amit a nyár töprengései alatt megértettem, az az, hogy nem mindent kell és lehet újrakezdeni. Van, amivel az élet adott pontján szembe kell nézni, és kimondani, bármennyire rosszul esik, hogy ez számomra elmúlt. És akkor teljes szívvel odafordulni ahhoz, ami még mindig lehetséges.

 

Egész nyáron át tologattam ezt az üres lapot, amit ez a tizennyolc éven át írt gyönyörű szép blog jelent az életemben. 

Hol féltem tőle, hol megterhelt a hozzáképzelt elvárás és csalódás, hol meghívásként láttam. 

Most maga a játék és szabadság. 

Újrakezdhetem és abbahagyhatom. 

Abbahagyhatom és újrakezdhetem. 

Hiszen csak egyetlen gondolat kapcsolódik hozzá: 

hogy örömet szerezzen. 

Egy kosár alma.

Néhány napja kaptunk ajándékba egy kosár almát. Úgy ajándékba, hogy vendégségben voltunk és szabad volt felszedni a kertben az aláhullott almákat. Szedtünk is egy kosárnyit, majd napokig itt illatoztak a lépcsőházban. 

Közelebbről megvizsgálva őket mindegyik ütődött és férges volt. Az egyetlen ok, ami miatt nem dobtam még ki őket, az a csodálatos illat volt, ami körüllengte őket, a muslicákon kívűl.

Ma végül elkezdtem feldolgozni őket. 

Két és fél órányi munka után itt tündöklik a végeredmény a konyhapulton: 

egy almás sütemény, 

egy üvegtálban almakompót és 

két kis befőttesüveg almapüré. 

 

Ilyen történeteim vannak. 

Ilyen aprók, hétköznapiak.

Ilyen küzdelmesek.

Nem én választom ki őket.

De valahogy pont ezek szólítanak meg.

Fényt hoznak egy olyan fajta sötétségbe, amivel éppen küszködöm, s míg elvégzem az aprólékos munkát, megértek valamit, amit talán csak így, ilyen praktikus módon lehet megérteni:

 

azért, mert valami nehéz, 

mert valami nem száz százalékosan jó, 

mert valami fáradságos munkával jár, 

attól még 

nem dobom ki, 

nem mondok le róla, 

nem adom fel teljesen.  

Sárga virág.

Van valami megható a sárga virágokban. 

Nem tudom miért. 

Főleg ha az út szélén veszem észre őket, ahol minden nap elhaladok. 

Kijövök nap végén az irodából s elindulok a parkoló felé, ahol többnyire már csak az én autóm várakozik. 

Felnézek az égre, csend van bennem. 

A faleveleken apró vízcseppek remegnek, az aszfaltnak nyári eső illata van. 

S akkor, bár reggel ugyanitt mentem el s akkor nem, most észreveszem a magas fűben a sárga virágokat. 

Így estefelé már szinte világítanak. 

Leszakítok egy pici ágat. Az egyes virágok csak kicsivel nagyobbak, mint a körmeim. 

Ha szépségről van szó, a méret egyáltalán nem számít. 

Itthon vázába teszem őket. 

S lassan, észrevétlenül minden megváltozik. 

Letörlöm körülötte az asztalt, elmosogatom az edényeket, összehajtogatom a konyharuhákat, leírok, mielőtt elfelejteném őket, néhány gondolatot, s végül, hirtelen ötlettől vezérelve még az ablakot is megpucolom az ebédlőben, pedig már alkonyodik s alig látok valamit.

Ilyen hatása lehet a legkisebb gesztusnak is. 

A legkisebb útszéli szépségnek is. 

Vagy a legkisebb emlékeztetőnek, ami felidéz, eszünkbe juttat valamit, amit már majdnem elfelejtettünk, pedig valaha sokat jelentett.

Nyári vakáció.

 

Az utóbbi időben nem sikerült írni ide. 

Nem azért, mert bármi rossz történt volna,

nem azért, mert valami elképesztően jó történt volna,

hanem mert valahogy most jól esik egyszerűen csak magamnak megélni a napokat. 

Csak magamnak jegyzetelni. 

Nagyon remélem, hogy visszatér még az idő,

amikor örömmel és magától értetődően tudok írni ide.

Most valahogy nem megy. 

Remélem, nyár végén vagy ősz elején friss kedvvel tudom folytatni. 

Addig is, szép nyarat kívánok mindenkinek!

Szeretettel,

Márta 

Néhány dolog,

amit gyűjtök:

szép mondatok,

képzeletbeli filmjelenetek, 

az esőcseppek gyengéd érintése a bőrömön, 

emlékek,

történetek az emberi kedvességről, 

talákozások, melyek megváltoztatják az életemet,

beszélgetések, melyek lángra lobbantanak

valamit, amiről nem is tudtam, hogy létezik, a szívemben.

Pillanatokat gyűjtök, ahogy megyek a kertben,

ilyenkor a legszebb, közvetlenül azután,

hogy elállt az eső.

Annyi mindent gyűjtök.

De csak a szívem van tele, csordultig.

A kezeim üresek.

Semmi sem az enyém.

 

Kérdések, válaszok.

Az első kérdésem az lenne, hogy az úton az ott élő emberek ismerve azt, hogy nagyon sok ember életének egyik célja ez az út, tudnak-e valamiben segíteni, lehet-e nekik segíteni és akarnak-e segíteni, bármivel, ha mással nem mosollyal, néhány kedves szóval? A második kérdésem pedig az, hogy azt adta-e, amit reméltél tőle, vagy még többet? Köszönöm. Betty 

Igen, kedvesnek érzékeltem az embereket, többünknek is volt olyan élménye, hogy amikor egy-egy útelágazásnál tétováztunk, merre is kell menni, valaki egyszerűen, kérés nélkül is megmutatta az utat. Én mindenkinek köszöntem is az ő saját nyelvén, főleg a falvakban, mindig kedvesen visszaköszöntek, ennél több nem is kell.

Az út felülmúlta az elképzeléseimet, igen.:)

 

Hogy lehet egy ilyen élmény után hazatérni? Hogy lehet kapcsolódni az itthonmaradókkal újra? Hogyan lehet elmenni a munkahelyre? Hiszen ezeken a helyeken a régi énedet várják, de te már nem vagy ugyanaz. És úgy sejtem, az ilyen utak katalizátorok... gyorsabb lehet a változás... tehát ezért jogos a kérdés: hogy lehet folytatni ezután? (Anikó)

Te hogyan kezelted azt a stresszt, hogy már vége, hogy vissza kell állni a régi rendbe, de már nem ugyanaz az ember vagy? (Katalin)

 

Érdekes, nem érzem úgy, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember. Ez az út nem változtatott meg, hanem megerősített abban, aki vagyok. 

A megérkezés olyan szempontból drasztikus volt, hogy ahogy beléptem a házba, azonnal ledöntött a lábamról valami influenzaszerűség, két napig semmire sem voltam képes. De én ezt valami szépnek éltem meg, mintha a testem érezte volna, hogy most szabad, lehet. A harmadik nap pedig már elkezdtem dolgozni, egyszerűen csak folytattam, ahol abbahagytam. Tény, az itthoni munkákkal még mindig el vagyok maradva. Azt hiszem, mivel én amúgy is kialakítottam egy olyan életmódot, ahol van helye a naplóírásnak, a reflektálásnak, ezek állandó dolgok, bárhol is legyek, ugyanaz a ritmus. Az El Caminon a gyaloglás volt a napi munkám, semmi más dolgom nem volt, és ez egy igazán kiváltságos időszak volt.

Nem volt benned félsz (félelem érzés) az úton? Bármi miatt. Mi van otthon, lesz-e fekhelyem, nem találkozom-e rossz emberekkel, nem tévedek-e el, bírom-e végig a napot, stb? Vagy ez a félsz érzés, ami a hétköznapjainkban jelen lehet, az itt eltűnik, erősebb a hit, hogy minden rendben van és lesz? (Betty)

Mikor elindultam, izgalom volt bennem, de úgy emlékszem, félelem nem. Tudtam, bármikor közbejöhet valami, s mivel egyedül vagyok, nem is számíthatok valakire, aki mellettem van, de azt is tudtam, mindenütt emberek élnek, mindenütt van egészségügyi ellátás, van telefonom, van két lábam...szóval nem féltem.

 

Tudom, hogy mindenki az út lelki részét kérdezi majd, de nekem lenne 2 más jellegű kérdésem. Egyrészt hogy bírtad az utat fizikailag, másrészt, hogy ha nem titok, mit szólt a férjed és a 3 lány ehhez az úthoz? Köszi! (Zsuzsa)  

 

A családom részéről csak bátorítást kaptam. A férjem azt adta karácsonyra ajándékba, hogy fizeti az út során az összes szállásomat, ezt meg is tette majdnem teljes mértékben, ahol csak készpénzben lehetett fizetni, azt én álltam. Volt ki elvigyen a repülőtérre, volt ki értem jöjjön, de leginkább a lelki bátorítást értékeltem, mert a praktikus részét meg lehet oldani, de nagyon nehéz lett volna úgy elmenni, ha bármelyikük is ellenzi vagy túlságosan félt, aggódik. Nagyon értékeltem a belém vetett bizalmat, a megértést, hogy miért van erre szükségem. Amikor megérkeztem a napi szállásra, mindig elkültem a gps koordinátáimat, onnan tudták, hogy aznapra megvan az ágyam.

Fizikailag többször is elértem a teljesítőképességem határát, de összességében véve jól bírtam, meg is fogadtam ünnepélyesen, hogy soha többet nem mondok semmi rosszat a testemről, mert számíthatok rá és mindenen átvitt.:)

Én arra is kíváncsi lennék, hogy hány kg-os hátizsákot cipeltél? ha újra nekiindulnál,mi az amit mostmár fölöslegesnek gondolsz magaddal vinni? Valamint hogy lehetne-e rövidebb szakaszokkal haladni az úton,például napi maximum 10km-rel.Főleg azért hogy ne legyen sosem kínszenvedés az út egyik szakasza sem a fájó-sajgó lábak miatt. Ja,és hát nem utolsósorban kíváncsi lennék,(ha nem titok),hogy összesen mennyibe kerül egy ilyen kiruccanás?Mennyivel kell számolni,körülbelül? Köszönjük a beszámolót és a válaszokat is. És még egy gondolat: attól is tartanék út közben,hogy mi van ha megbetegszem? (Judith)

A hátizsákom egy-másfél kilogrammal nehezebb volt az ajánlott súlynál (ami a testsúly 10%-a), ezt éreztem is, de maximum a könyvet, füzetet hagyhattam volna ki, ez pedig az én esetemben kizárt. Lenne egy-két ruhadarab, amit most már nem vinnék, de amúgy, azt hiszem, jól csomagoltam. Hálózsák, esőköpeny, három póló, két nadrág, három zokni, egy ing, egy hoodie, törölköző, papucs, tényleg, csak a legszükségesebb ruhadarabokat vittem, és elég is volt. Ha csak 10 km-t tettem volna meg naponta, 27 napra lett volna szükségem, annyi pedig az én élethelyzetemben nincs. Volt nálam antibiotikum, fájdalomcsillapító, és a bizalom, hogy betegség vagy sérülés esetén is lesz megoldás.

A szállás az összesen majdnem három hétre 400 Euro körül volt (ezek között volt 5 Eurós ágy és egy 50 Eurós szoba, de kevesebb idő is elég lett volna, szóval ennél jóval olcsóbban is ki lehet hozni.) A repülőjegyek körülbelül 350 Euróba kerültek, a busz Santiago és Porto között 28 Euróba. Ezen kívűl csak az étkezésre költöttem, ez is attól függ, kinek milyen igényei vannak, étkezni otthon is kell, úgyhogy ezt nem számoltam külön össze.

 

Hogy tudtad megállni, hogy ne gyűjtögess útközben csomagot- tárgyakat, kavicsokat emléklapokat számlákat bögréket stb stb / milyen maradványtüneteid lettek (testiek), volt-e valami olyan sérülésed, fájdalmad, amire nem számítottál / találtál-e lelki társakat, felbukkantak-e melletted váratlanul német - magyar - román vándorok /van a telefonodban lépésszámláló? +1 gondolom milliósoksoksok képet kattintottál, hova mentetted el a fotóidat (mi csináltunk egy családi fb csopit ahova eleve abba lőttünk minden képet, így az otthoniak is követhették a lépteinket, másrész onnan már könnyebb volt válogatni) (Katalin)

 

Nem volt nehéz nem gyűjtögetni, egyszerűen nem volt hely, hova tegyek még több tárgyat és így is túl nehéz volt a zsákom. De nem is vágytam a gyűjtögetésre.

Az egyik lábfejem és talpam még mindig fáj, azt hiszem, máskor gondoskodok jó talpbetétről is, de ez minimális melléktünet, elmúlik.

Találtam lelki társakat, sok-sok beszélgetés emlékét hoztam magammal, ezekről természetesen nem készült fotó, videó, a legtöbb emberrel soha többet nem találkoztam és nem is fogok, de mindegyik felejthetetlen. Csak angolul beszélgettem mindenkivel, magyarokkal nem találkoztam, németekkel igen, de mivel más nyelvűek is voltak a társaságban, az angolt használtuk mindig.

Annyi képet, videót készítettem, amit aztán fel is tettem a blogra, Instagramra, eredetileg még ezt sem akartam, de most örülök nekik. És annak is, hogy teljes figyelmemmel a jelenben voltam. Örülök, hogy mégis maradt valami emlék, de annak is, hogy nem túl sok. A legszebb képeket belül őrzöm.

Nincs lépésszámláló a telefonomon.:) 

 

Volt e valamilyen negatív élményed az út során?  Nem volt az út alatt honvágyad? Megtennéd ezt az utat mégegyszer, vagy ez tényleg ilyen egyszeri és megismételhetetlen?

Voltak apróbb negatív élményeim, de semmi olyan, ami megakadályozna abban, hogy még egyszer elinduljak, ha megadatik. Sokkal, de sokkal több volt a jó ember, a jó élmény. 

Természetesen volt honvágyam. Szép érzés.:)

Igen, megtenném még egyszer, de az már egy egészen más út lenne és nem lenne szabad ehhez hasonlítgatni.

  

Tervezel-e még hasonló zarándolkatot, most hogy ezt az élményt megtapasztaltad? Utólag szükségesnek gondolsz-e több fizikai felkészülést az útra?

Remélem, még megadatik nekem ilyen vagy hasonló lehetőség. Jó lett volna több felkészülés, de így is rendben volt, tudtam, hogy nem lesz könnyű. Jó volt érezni, hogy fáj és hogy élek. 

Én arra lennék kíváncsi, hogy volt/voltak-e az út során olyan pillanat/ok, amikor úgy érezted, nem fog sikerülni. Ha igen, hogyan lendültél át ezeken a pillanatokon?

Voltak mélypontjaim, nem is egy, de azt nem éreztem, hogy nem fog sikerülni. Mindig csak az aznapi távot kell megtenni, nem egyszerre az egészet. Mivel előre számoltam velük, természetesnek éreztem őket. Hogy most ez van. Nem kötelező minden percben jól érezni magam. Pihentem egy kicsit, felhívtam a férjemet, írtam a naplóba, valami másra figyeltem (nem magamra) - ilyen dolgok segítettek.

Ha lehunyod a szemed, és az El Caminóra gondolsz, mi jelenik meg? A másik pedig: Hogy fogadtak a macsekok? Na és még egy repata kérdés: Kinek az arcát őrzöd a leginkább azok közül, akikkel találkoztál? (Persze nem a név érdekel, hanem a találkozás.)

A macskák dráma nélkül fogadtak, mivel volt itthon, ki babusgassa őket, nem szenvedtek hiányt semmiben. Egyszerűen csak tudomásul vették, hogy újra itt vagyok.:)

Nincs egy külön személy, akinek az arcát őrzöm, sokan vannak. Mindegyik szép, mindegyik hordozza Isten arcának szépségét.

  

És az még, hogy azt érzed, hogy mindenkinek elmondanád, hogy kiugrik a szívedből az élmény, vagy jó magadnak megtartani a legtöbbjét és ott szeretni, magadban. :)

 

A legtöbbjét magamban tartom, csak akkor mesélek róla valamit, ha valaki konkrétan kérdezi. 

 

Azt szeretném megkérdezni, hogy neked mindig aznap dőlt el, hogy mennyit fogsz menni?
A szállásod nem volt soha előre lefoglalva? Vagy nem is lehet ezt előre lefoglalni?
(Piroska)

Készítettem előre egy hozzávetőleges tervet, de ez nem volt kőbe vésve, csak azért osztottam fel a napokat, mert azért időre vissza kellett érnem a repülőgéphez. Hagytam néhány napot váratlan eseményekre, betegség esetére is. Végül pontosan betartottam ezt a felosztást, mindenki másképp megy, de az én tervem is jó volt, megbíztam benne.

Mindenféle szállásom volt. Spontán, foglalás nélkül, foglalással, mindent kipróbáltam, amit lehetett.

 

Köszönöm a nagyszerű kérdéseket, az érdeklődést!