21.

Nos, itt tartunk. 

Ma van az év legrövidebb napja, leghosszabb éjszakája.

 

Délután életre-halálra megküzdöttem a gubancos fényfűzérrel. Mikor félig felaggattam valahogy a karácsonyfára, szólt a férjem, hogy a téli napforduló alkalmával, ahogy megbeszéltük, megrakta a tüzet az udvaron, de most azonnal jöjjek, mert most a legszebb. 

(Úgy tűnik, ebben az adventben semmit sem tudok egyszeri nekifutással befejezni.)

 

Csodálatos a volt a tűznél melegedni, megsütni az egyszerű vacsorát. Megvárni, míg majdnem kialszik a végén a parázs. Közben mind jobban dideregni. Érezni, hogy élünk. Felettünk a szótlan, hideg, csillagos ég.

 

Utána, mikor már majdnem sikerült az egész fényfűzért feltenni, hirtelen több kis lámpa is kialudt. És akkor azt mondtam, kész, feladom, nem érdekel. Egy kis összefogással végül egyenként cseréltük ki a kialudt égőket más, csak félig-meddig működő fűzérek égőivel. Majd egy utolsó hajrával sikerült befejezni. Úgy értem, az égősor felaggatását. Maga a díszítés egy másik napra marad. 

 

Nyilván, elfáradtunk. Mindannyian. Már rég kihúztuk, amit lehet, a tennivalók listájáról. S ha mindent kihúznánk, akkor is elég lenne, ami van. És olyan jó, hogy tudunk nevetni. Rég nem nevettem annyit, mint ma. Akármit is fogunk még elvégezni az elkövetkező napokban, az nem változtat semmit a lényegen: hogy szeretve vagyunk. Jöhetünk úgy, ahogy vagyunk. Tényleg.