3.

Adventi olvasmányaimat két könyvre csökkentettem. Általában mindkettő ott van a hátizsákomban is, ha elindulok valahova. Az egyik Jon Fosse Szeptológiájának a soron következő kötete, a másik Alfred Delp adventi prédikációinak és börtönírásainak a gyűjteménye, amit a múlt adventben is olvastam. 

Általában egy éppen készülőfélben levő kötött zokni is ott van a hátizsákomban, amikor elindulok valahova. Mondhatni, egy egész kis lassú, fénylő világot hordozok magammal, amit bárhol és annyiszor elővehetek, felépíthetek, lebonthatok, ahol és ahányszor csak akarom.

Minden amit látok, hallok, megfigyelek, egy-egy adventi képpé, hasonlattá válik bennem. 

Ahogy a lányommal való találkozás is a pályaudvaron. Hiszen mi fejezné ki jobban az ünnep lényegét, mint a bizonyosság, hogy nem hiába várok: a másik fél is elindult már felém s csak percek kérdése, hogy megtaláljuk egymást a tömegben. 

Vagy tegnap, ahogy autóztam egy továbbképzésre. Olyan sűrű köd volt egész nap, hogy csak néhány méternyire láttam magam előtt az utat. Mintha egy hógömbben utaztam volna, olyan félelmetes és gyönyörű érzés volt. 

Fosse írja a könyve főszereplőjének, Aslenek a képzeletében megszülető képekről, hogy mindegyikben ott van egyfajta fájdalom és ott van egyfajta béke, és festőként csak ezek a képek érdeklik, ezeket próbálja megfesteni. A fájdalomból kiindulva addig festi őket, míg meg nem érkezik a békéhez.

 

Nem elég egyszer elindulni. 

Minden nap el kell indulni. 

Mint ahogy a legtöbb dolog a világon - legalábbis az én szerény élettapasztalatom szerint - nem egyetlen nagy fényes, hanem sok-sok apró, kitartó, megismételt, láthatatlan döntés eredménye. 

Elengedni valamit vagy valakit, szeretni, úton lenni, adventet ünnepelni, azt hiszem, csak így lehet. 

Elengedni, szeretni, elindulni minden nap, akármilyen tökéletlenül, újra és újra.