Hogy miért szeretem az életemet. Avagy

egy régi adósság törlesztése.Avagy, szokatlanul tágra nyitom az ablakot.

1. Mert ha virágokat látok, megszűnik körülöttem a világ.

2. Mert mindig történik valami olyasmi, ami aztán felejthetetlen emlék lesz.

3. Mert vannak gyermekeim.

4. Mert van, akivel jóban és rosszban.

5. Mert én éltem már akkor is, mikor csak fekete-fehér képek készültek.(A morcos, masnis kislány vagyok én. A széplány az anyukám.)

6. Mert vannak tárgyaim, melyek egy olyan időszakra emlékeztetnek, ami kimondhatatlanul hiányzik.

7. Mert olvasni jó.

8. Mert egyszer rájöttem, hol a fényképezőgép önkioldó-gombja, aztán elfelejtettem, aztán megint eszembe jutott. Ez pont bolondok napjára esett.

9. Mert van néhány ember, aki néhanapján meghiv kávézni.

10. Mert mikor átvettük az új ház kulcsát, és még minden idegen és hideg volt, arra járt egy vendégcica és adtunk neki tejet.

11. Mert ahol lakni fogunk, esténként a táj szeliden simul a domboldalba.

12. Mert nagyon szeretem a postaládákat. Mert van egy csodaszép mese, ami piros postaládáról szól.

13. Mert jó volt három évig olyan város közelében lakni, amelybe egyszerűen beleszerettem.

14. Mert vannak tökéletes napok.

15. Mert vannak helyek, ahova visszavágyom.

Napra-forgó.

Csak néhány szükséges tárgy maradt itt nekem és a gyerekeknek a következő másfél hónapra, mig véget nem ér az iskolaév. Matracok, valamennyi ruha, edények, néhány könyv. Két asztal, négy szék. A postaláda. Nem is olyan kevés.
Jól esik, mint valami üres váróteremben, megpihenni a sok becsomagolás után, erőt gyűjteni a majdani kicsomagoláshoz.
A kitágult lakásban együtt vándorlok a napfénnyel. Mire véget ér a nap, mondhatom, minden szoba minden sarkában voltam egy kicsit. Délután kinyitjuk az erkélyajtót, a keletkezett fény-kifutón pedig kölcsönadom a lányomnak magassarkú cipőmet egy kis illegésre-billegésre.
Sok nincsem van. Velük együtt élni tiszta képtelenség.

A konyhaablak

párkányát kineveztem lakásunk legszebb pontjának, balról jobbra nézve van itt: meséskönyv, két szakácskönyv, virágzó orchidea, színes ceruzás bögre kismadárral, pici befőttesüvegben útszéli virág és a fokföldi ibolyám. Muszáj volt a lehetőségekhez képest egy külön kis világot létrehoznom, - gyerekek szoktak ilyet csinálni - ahol nem hegyén-hátán dobozok, darabjaira szedett ágyak, polcok vannak. A költözés hosszú útja az elméletiség síkjából lassan a tettek mezejére kanyarodik.
A semmiből előbukkanva, teljesen oktalan módon, jókedvem van. Pont most, mikor már megszoktam, hogy anélkül is lehet élni.

Fénytelen

reggel van éppen, leültem meginni a teámat, s arra gondolok, a mai nap is csak ugyanolyan, mint az összes többi ezekben a hetekben. A virágok vigasztalnak, szépségükkel, ittlétükkel, körülveszem magam velük, amennyire csak tudom.
Májusban mindig nagyon várom a réti boglárka virágzását. Magamban csak kicsi lámpásnak hívom, mert világít a konyhaasztalomon akkor is, ha nem süt rá a nap.
Különben is, mindig is jobban érdekelt a belső, mint a külső fény.

Mikor

legutóbb jártam magyar könyvesboltban, verseskönyv-gyűjteményemet gyarapítandó vettem magamnak egy Nemes Nagy Ágnes válogatást, mert példaképem, Polcz Alaine-hez fűződő barátsága miatt már régóta szerettem volna egyet. (Az összes többi könyvről, amit még emellett megvettem, nem tudtam, hogy szeretném őket.*) Minden könyvében nagyon szépen ír Nemes Nagy Ágnesről, egyedül az Éjjeli lámpa c. kötetben találtam két súlyos sort: "Még ma is fáj, feloldozhatatlanul, sok más minden mellett; ötven év barátságának terhe nem csekély..." Lassan olvasom a verseit, magamra ismerek gyötrődéseiben, a könnyed, boldog ritmusokban is, ugyanúgy.

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén - ahogy szokás - virág.

Minden nap kapok útszéli virágot Enikőtől. Olyan boldog vagyok tőlük.
Nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám unni a mindennapi életemet.

* Mary Ann Shaffer - Annie Barrows

Már nem

emlékszem, a fokföldi ibolyát vettem-e meg először, vagy a szürke-lila fonalakat Anna mellényéhez, bárhogy is esett, mindjárt arra gondoltam, a virág illeni fog a mellényhez, a mellény pedig Annához, mikor kis házi hagyományaimhoz híven odateszem majd a kész darabot az asztalára, hogy máris vegye észre, mikor hazaér az iskolából.

Hosszú mondataimnak egyébként Ernest Hemingway egyik novellájában található a magyarázata. Még akkor is, ha kacskaringós egy-mondatokat már régóta szeretek kigondolni, a novellát pedig csak múlt héten olvastam. Mikor Párizsban élt, és írásból tartotta el magát, néha elfogta a pánik, mert nem jutott eszébe semmi, amiről írhatna. Ilyenkor azt mondta magának, németből fordítom: Mindössze annyit kell tenned, hogy írj egy igaz mondatot. Írd le a legigazabb mondatot, amit csak tudsz. S ha nem is a legigazabb, de legalább a leglilább, és az is valami, mégiscsak...

Nem anyáknapi. Avagy: rövid írás, melyben

én, mint a tökéletlen anyukák egyike, elmesélek néhány, a hosszú autóutak utolsó perceinek szokásos elviselhetetlenségébe sűrített mondatot, melyek ugyan magambaszállás céljából hangzottak el, én mégis arra használtam őket, hogy egy álmatlan éjszaka plafont-bámulása alatt véletlenül eszembe jussanak, és miután könnyesre kacagtam magam rajtuk, álomba merüljek végre.

Egy igazi anyuka nem engedi, hogy megéhezzen a kisgyermeke.( Enikő)
(Bocsánat, hogy néha megtörténik az engedélyem nélkül is.)

Mi legalább fontos dolgokon veszekszünk, például, hogy kinek hány gumimaci jusson. De ti! Mindig csak apróságok miatt: hogy hova tegyétek az asztalt. Meg hogy hova kerüljön az a nyomorult zongora. (Anna)