Nürnberg 1.

Legkedvesebb foglalatosságaim között előkelő helyet foglal el számomra új helyek, városok felfedezése. Ugyan mindent megnézegetni, ami érdekelne, emberi mivoltunkból adódó véges képességeinket nem elfelejtendő: sosincs elég idő. De ami tetszik, ami örömet szerez, azt mindig megpróbálom néhány képbe csomagolva hazahozni és eltenni emlékbe... Az jó kérdés, mi késztet a személyes emlékek megosztására. Talán csak annyi, hogy mikor szomorú vagyok, engem is az tud legjobban megvigasztalni, ha mások képeit nézegetem. Talán csak annyi, hogy szeretnék valamilyen módon részese lenni a vigasz történetének, és egyelőre nem jut jobb eszembe.

Nürnberg 2.

...

Enni kell, aludni és szeretni ahhoz, hogy a hajnalok szépek lehessenek, elfoglalhassák méltó helyüket. Még bizonytalanul jártam, mikor szembetalálkoztam a virágokkal, a faágak és a szirmok hatalmas tanácstalanságával, röptével és jelentőségével. Ha irgalmas lesz halálom, a hóhér pallosa alatt ezek a virágok és ezek a faágak fogják leírni azt a bátorítást és üzenetet valahol a fűben, valahol a levegőben, amire az emberi beszéd már kevés. És ez az üzenet nyaktilópontos lesz, és irgalmas, és lágy, mint egy madárcsapat kitörése a pillanat és az alkony fészkéből, igen, mint a teremtés mélyrepülése, talán egy kifosztott szántóföld, talán egy folyó, talán egy kéményerdő felett. Először és utoljára.

Pilinszky János: Előszó, utószó helyett, Élet és Irodalom, 1973, április 14.

Annak az

az egyszerű, megérdemelhetetlen, mindent felülíró ténynek az örömteli léte, hogy gyermekeink vannak, kitörölteti velem az összes mondatot, melyben esetleg szerepelhetnek olyan kifejezések is, hogy "csüggedten szemlélem", "életem romjait", "anyai türelmem és leleményességem látványos csődje okán", mert hogy születésükkel akkorára tágult a szívem, mint amekkora a világ, az nem is kérdés, de ennyi idő után tán megtanulok lassacskán önmagam felé is némi irgalmas nagyvonalúsággal viseltetni, és ez jó, nagyon jó, ( írom mindezt köszönettel annak a kilenc évvel ezelőtti megható napnak az emlékére, mikor harmadjára is valaki anyukájává válhattam.)

Nincs mit tenni,

azt hiszem, olyan emberek belső szabadsága ellen, kik az életnek azon helyzeteiben, hol akár csak szelíd követeléssel is, de megpróbálnak elvenni tőlük valamit - önként adják azt oda. Jobb orca után a balt is, alsó ruha után a felsőt is, első mérföld után a másodikat is.* Egyszer talán majd megértem.

És tudom, hogy ezek a szép sárga kankalinok az erdőben szeretnek élni, de vajon lehetséges lenne-e, hogy ősszel a szél véletlenül az én kertembe is fújjon egyetlenegy kicsi magot? Légyszi.

*Máté evangéliuma 5: 39-41

Eljött az ideje

Tolsztoj Háború és béké-jének, (csak hogy lássam, igazat mond-e Pilinszky, mikor azt állítja, nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél ), aminthogy annak is, hogy a lányom ugyanolyan se hall-se lát módon olvasson az utcán, mint a jó édes anyja. Az élet olyan kiszámítható.

Nekem ne

mondja senki, hogy a boltoskisasszony azért ajándékozott meg egy rózsaszín, fehér pöttyös csokoládétojással, mert észrevette volna az épp kifizetett cók-mók pakolgatása közben a bennem lakó, boogiet dúdoló gyermeket. Pont hogy nem vette észre. Kedvem lenne sose megenni. Odaadnám inkább  én is valakinek, akinek sok a csomagja, s nem látszik a benne lakó gyermek, aki ugyancsak nem enné meg, hanem odaadná valakinek, s mind így, míg a világ kereksége okán egyszercsak visszakapnám. Akkor annyi felé osztanám, ahányan vagyunk. Pont jó lenne majd a fél fogunkra ebéd után desszertnek.

Úgy ragyogja be

szerény személyemet, a konyhát s a borongós délutánt az ablakpárkányra állított, az apró narancssárga hintaszéktől kissé balra elhelyezkedő vázában virító sárga nárcisz és tulipán, hogy a végén még elfelejtek mélységesen kétségbeesni azon tényállás felett, hogy milyen kis kedvesen, ámde unalmasan és haszontalanul is ücsörgök én itt, a világom közepén.

Még Húsvét előtt megesszük őket. Már csak azért is, mert némelyiket festés után egyszerűen kiejtettük a kezünkből.

Fényes utakon.

Fennkölt elveket végrevalahára a legméltóbb talajba: gyakorlatba ültetve, méricskélés, köszönet és viszonzás elvárása nélkül lenne jó nekifogni kissé hétköznapiasra sikeredett - hadd legyen nyugodtan hétköznapi a hétköznapi!- tennivalói listám megvalósításában. Főzés, mosás, bevásárlás, ablakpucolás, sütés, adóbevallás megértésével való próbálkozás, szétdobált ruhák összeszedése, cipővásárlás a gyerekeknek.
Nagyon szeretem és várom a Húsvétot, készülök rá, s tán nem szentségtörés, ha úgy gondolok háziasszonyi munkám pillanataira, merthogy nekem most nincs semmi másom, mint megannyi nárduscseppre az alabástrom szelencében*, melybe egy életen át gyűjtögetem a drága kenetet, és amit akkor fogok összetörni, mikor itt lesz az ideje, hogy a pazarló szeretet utolsó tettével ráöntsem majd Annak a lábára, akit legjobban szeretek ezen a világon.
(Az igazság pedig csupán csak annyi: még reggel van, éppen illatos mentateát iszom, a gyerekek pedig, szünidő lévén, sokáig alszanak. Ma még nem törte össze álmaimat a könyörtelen valóság. Természetesen úgy járok én is, mint mindenki más, a fényes utakon: ahogy sikerül.)

* (Máté evangéliuma 26:6-13)