Karácsony

második napjának estéjén meggyújtottuk az összes gyertyát, majd szeretettel asztalra tettük mindazt, amink még volt: Sára és Anna zongorán és gitáron eljátszott dalokat, Enikő Mária énekét a Szentírásból, én pedig egy Fekete István elbeszélést.
Mrs. March bölcsességének ugyan én tán sose érek a nyomába, de a kisasszonyaimnak én is! én is! azt mondom, amit ő: Hozz örömet ebbe a házba, hogy megtanuld, milyen légy a saját otthonodban; és ha nem kínálkozik ilyen, akkor is megtanulod, hogy itthon legyél elégedett.

(Az összes képet Bálint barátunk készítette, köszönöm szépen...)

25.

(nem, nem, az adventi kalendáriumnak már vége, csak jókedvem van)

24.

Miután kinyitottuk a kalendárium összes kis ablakát, itt van karácsony - s egyben egy olyan nap estéje, melyben volt idő főzni, sütni, vásárolni, erdőben sétálni, puncsot inni, ajándékokat adni és kapni, istentiszteletre menni. Hazafelé a hosszú autóúton rádiót hallgattunk s néztük, milyen szép csillagos az ég.
Mindenkinek szép és jó ünnepet kívánok,
mindenkit szeretettel ölelek.
Márta

23.

Lassan véget ér ez az adventi út, s ez a reggel is Micivel, kávéval és Szentírással, a kissé rongyosra olvasott Lukács evangéliumával kezdődik. Mint Mária, szeretném én is megőrizni a szavakat szívemben, így menni tovább.

Köszönöm, hogy velem jöttetek, útitársakként. Köszönöm a jó társaságot.
Idén nagyon hamar, talán már harmadika körül elértem a mélypontra, mikor úgy éreztem, nem kellett volna elindulni, nem tudok mit mondani, üres és jelentéktelen vagyok. Egy egészen apró és véletlenszerű (nekem nem az!) történet emelt fel. Egy külföldi blog adventi játékában nyertem egy csodálatosan szép kis kerámiatálkát, nagyon hasonlót ahhoz, amit épp nézegettem a karácsonyi vásárban, de nem volt elég rá szánható pénzem. Az ember nehezen vesz saját magának szép dolgokat. S akkor arra gondoltam, ha a sok-sok név közül pont az enyémet húzták ki, az nekem azt üzeni, hogy:
az élet jó,
s én (és mindenki) elég értékes vagyok ahhoz, hogy jó dolgok történjenek velem.
Micinek és nekem még mindig könnybe lábad a szemünk, ha ez az egyszerű, igaz gondolat eszünkbe jut. 

Szép negyedik gyertyagyújtást!

22.

Nincs mindig időm leülni játszani mikor kérik, ez igaz.
Hajlandó vagyok viszont hétvégén is korán kelni, hogy időben odategyem főni a nagy fazék levest, hogy aztán mire jó későn leszállingóznak, leülhessek melléjük Charles Dickens-t felolvasni, a Karácsonyi éneket. Elfáradtak a gyerekek, a szünidő első napján még saját ágyuk elrendezése is hosszas kérlelést igénylő feladattá tornyosul.
Nekem sok tennivalóm van még, hát hogyne lenne.
De talán mégis elmegyünk sétálni még ebéd előtt, aztán pedig süthetnénk almát.
A jó hangulat fenntartása érdekében történő fáradozásnak egyébként, - mert benne vagyok -  pont annyi értelmét és látszatát veszem észre, mintha négy-öt tányért szeretnék egyszerre a levegőben tartani.
Ez van most, és semmi más.

21.

Emlékszel Kriszti?
Mikor még fiatal lányok voltunk és sülve-főve együtt, aztán meg hosszú évekig mindenki szépen a maga útján - szóval régen, mikor előfordult ugyan, hogy véletlenül épp nem volt nagyon rendes a szobánk, hahaha!, s pont akkor toppant be valaki, - szóval akkor megfogadtuk, hogy sose fogunk mentegetőzni senki előtt. Semmiért.
Én nem tudtam ezt betartani, mert hol a rendetlen lakást mentegettem, hol a félresikerült ebédet, hol azt, hogy belőlem csak egy háziasszony lett. Szerettem volna, ha szebbnek-jobbnak-ügyesebbnek látnak, mint amit fel tudok mutatni. Pedig - pedig. Az is épp elég jó, ami van és ami még lehet. Különben nem jutott volna eszetekbe, hogy pont velünk szeretnétek tölteni a karácsonyt...

Ma köszönöm: a hópelyheket, a meleg sálat, a forró teát, s hogy csak picit vagyok beteg. Köszönöm a karácsonyi zserbó receptjét, s hogy egy kismadár nézi a fenyőfa alól a hóesést. S ami ma a szívemhez szólt és felemelt: köszönöm Zákeus örömét.

Ezután Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá:" Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: "Bűnös embernél szállt meg.” Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak:"Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." Jézus így felelt neki: "Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet." (Lukács 19: 1- 10)

20.

A püspökkenyérbe való aszalt szilvából megmaradt néhány szem, ezek köré építettem fel a mai ebéd gondolatát: egy tepsibe közepesen vékony csirkemell szeleteket terítettem szét, kicsit sóztam-borsoztam, aszalt szilva és almaszeleteket tettem rájuk,  meg kis darabokra vágott vajat, majd fóliával letakarva betettem sülni. Azt hiszem, finom lesz.
A postaládában csodálatos dolgok vártak rám, de még nem bontottam ki őket. A türelem drága kincs.
Majd, ha ( ugyan csak egy kis időre) szép tiszta és rendes lesz a ház, - mindent megnézek, mindent elolvasok és elfogadok.
Minden ajándék: egy-egy történet.
Minden ajándék, mit nem fogadtak el: egy-egy befejezetlen történet, melynek legfontosabb sorai szomorúan elkallódtak az élet sodrásában.

Kell az ünnep. De az ünnepeket nem lehet "kitalálni", az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből. A valódi ünnepek éppúgy tények, mint a csillagok. Ez hozzátartozik a realitásukhoz. Azonban csaknem minden realitásukat elvesztik akkor is, ha csak tényeknek vesszük őket. Akkor hamarosan ugyanoda süllyedünk vissza, ahonnan kiemelkedtünk: az idő elviselhetetlen monotóniájába. A realitás ugyanis sokkal több, mint puszta tény. Az elfogadás, az együttérzés és az együttélés elengedhetetlen hozzá. Nem elég az ajándékozó Isten s az ünnepi ajándék - mi is kellünk hozzá, a mi elfogadásunk, hogy az ajándékozás valóban megtörténjék, hogy az ünnep valóban ünnep lehessen.
(Pilinszky János, Új ember, 1967. január 22.) 

19.

Nagy rádióhallgató vagyok.
Még az internet előtti időkben, - nagyon kis aprók voltak a gyerekek, s én nagyon fiatal, - annyira vártam minden nap a Bartók Rádióban a folytatásos felolvasásokat...Így ismertem meg Polcz Alaine-t, először csak a nyugodt hangját. Most is rádiót hallgatok, évek óta ugyanazt. Én vagyok a hűséges hallgató. Míg az utolsó karácsonyi kekszeket teszem-veszem ki a sütőből, egy 1955-ös felvételre figyelek, a Tonio Krögert olvassa fel Thomas Mann maga . Ez az én mai napi ajándékom.

Hajnalban kinéztem az ablakon a sötétbe, s megláttam Mici fehér kis alakját az udvaron. Beengedtem, majd leültem egy kicsit a Szentírással s egy csésze kávéval - hát ő is odafészkelte magát. Így olvastunk egy kicsit, mostanában mindig ugyanazokat a történeteket. Karácsonykor ezeket köszönöm, ezeket ünneplem, s a legfontosabb mondatot, amit embernek mondani lehet: Ne félj.*

* (Lukács evangéliuma 1:13, 1: 30, 2: 10)

18.

A karácsonyi öröm csendesen érkezik, mint erdő mélyére a reggeli fény.
Hűséges jelenléte előkészíti az útját annak, akit várunk.
Ő pedig nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.
A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.*

Az év utolsó zongoraóráján almát, mogyorót és édességet kaptam Tanja-tól, s az örömöt, hogy sok kis karácsonyi dalt tudok szaggatottan, ámde lelkesen zongorázni. Sose hittem volna.
Ez a ház, ez a szív, ahol én lakom: olyan amilyen. De mindenképpen karácsonyi házikó, benne karácsonyi zenével.

* Ézsaiás könyve 42:2,3

17.

A listák, a firkák, az idézetek, a levelek, a receptek melyeket ide-oda feljegyzek, összegyűrök, elküldök, elveszítek, megtalálok - ez vagyok én. Elárulják, hogy rendetlen vagyok, s hogy verset is fogyasztok reggelire, hozzá esetleg friss perecet, teával. Elárulják, hogy szoktam anatómiai atlaszból magamnak fogalmakat kiírni. Az évek során több füzetnyi német, soha vissza nem olvasott szót írtam le, a füzeteket aztán  mindig kidobom. Csak így tudtam megszeretni ezt az elképesztő, lehetetlen, drága nyelvet.
Ez a szabály: amit egyszer leírtam, nem olvasom vissza. Ami elmúlt, elmúlt - ami holnap lesz, azt majd holnap - ami most van, azt akkor most.
Csak a dédelgetett tervek, a barátságok, a szeretet volt tegnap is, van ma is, lesz holnap is.
A szeretet soha nem múlik el. Sohasohasoha. Legfeljebb nem beszélek róla.

16.

Szembenézni nyúzott, megviselt arcommal a reggeli fénytől alig megvilágított fürdőszoba tükrében olyan, mint búcsút venni attól a személytől, akinél tegnap este még ugyan szállást talált magának a sírás... A pihenés és az új nap magával hozza az erőt és a reményt, hogy mindaz amiben hiszek és amit várok, nem foszlik semmivé a szomorúság első érintésére.
Az asztalon két piros és egy lila gyertyacsonk ég, csak úgy egyszerűen egymás mellé rakva, csendes szépségben.

Ítéleted idején is
benned reménykedtünk, Uram,
neved dicséretére vágyott 
a lelkünk.
(Ézsaiás könyve 26:8)

15.

Ma: Nürnberg, karácsonyi fények, sok-sok ember, barátok, ebédmeghívás, forralt bor illata, sült gesztenye, pörkölt mandula. Szavak helyett inkább képek.

14.

 A kézmelegítőm, a telefonom, két szem mézeskalács és mézzel ízesített mentatea a termoszban: ezekre van szükségem, ha reggelin innen - hajnali rohanáson túl, fáradtan és éhesen  egyszer csak meghallom az erdő hívását.
A főösvényekről eltakarították a havat, de a mellékösvényeken csak az őzek járnak, a nyulak és én. A gyerekeknek vett új kamásnik térden felül érő hóban is jól védenek.
A teát a kedvenc padomon ülve iszom meg, ahonnan olyan szép a kilátás.

Ma megköszönöm a sok tervet - amiből nem válik valóra tán semmi, a sok tennivalót - amikkel nem végzek tán sosem. S hogy a legnagyobb sürgölődés közepette is vár rám egy-egy termosz teányi hosszúságú pihenés, ezt is, teljes szívemből: köszönöm.

Ekkor előállt Márta, és így szólt: "Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen." Az Úr azonban így felelt neki: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle."(Lukács evangéliuma 10:40-42)

13.

Mindig elfelejtem, hogy magam lehetek a legszebb ajándék.
Ha jelen vagyok, a jelenlétem, ha máshol, a hiányom.
De mindenek felett a jókedvem, ami épphogy sehol sincs, mikor századjára szedem össze a kis hókupacok társaságában szétszórt kabátokat, sapkákat, kesztyűket a hideg lépcsőházból.
A pakolgatásnak sosincs vége.
A gyerekek csak felnőttkorukra lesznek gondosak és szorgalmasak.
Ha pedig a forró csoki picit kilöttyen, elég lesz csak annyit mondani: Nem baj, úgyis éppen ki akartam mosni az ágyneműdet.

12.

Minden kis elutasítást és válasz nélkül maradt kérést, szóval az ajtókat, melyeknek becsapódása akkor és ott (és mindörökké) nagyon fáj - utólag szelíd biztatásnak látok. Önállóságra tanítanak. A sötét, magányos utakon, melyeken a szívünk legmélyén mindannyiunknak járnunk kell - csak magunk gyújthatunk fényt.
Mindennap gondolok rá, hogy advent az útkészítés ideje, de az Úr sohasem tolakszik: csak oda jön el, ahol nyitott szívvel és fénnyel várják érkezését.

Ma reggel köszönöm, hogy a villany, a gépek s a karácsonyi zenék kikapcsolása után a csend
igazi csend, s az egyetlen mécses lángja az ablakban igazi fény.
Akit várok, itt van velem, nem hagyott el sohasem.

11.

Szeretem a képeslapokat.
Karácsonykor mindig rajzolok néhányat, sőt el is küldöm őket.
Az idei képeslapjaim, - az a néhány - a csészék, az öröm, a hó és a tortapapír-csipke  jegyében készültek.
Azért csészék, mert sokat teázom.
Míg tegnap este megírtam a lapokat, mézes mentateát ittam, s ettem hozzá egy karácsonyi kekszet.
Most hajnal van, kellene menni havat lapátolni. Kicsi bögrékben forró csokit készítek, mellé egy-egy szív alakú mézeskalácsot teszek - így megyek ébreszteni a gyerekeket.
Legyen bár odakint bármilyen a világ, egy csésze fülébe bármikor kapaszkodhatunk.

10.

(Írom mindezt hólapátolástól fáradtan. Ahogy kinézek az ablakon - látom is, amit érzek: el vagyok havazva.)
Nem azért szeretem annyira a zsoltárokat, mert szépek; inkább azért, mert őszinték.
Zavarbaejtően sok panaszkodó és bosszúálló gondolat van bennük ugyanis.
Még a 23. zsoltár sem egészen mentes ettől. "Asztalt terítesz nékem ellenségeim szeme láttára" ugyebár...
Ez annyira vigasztaló.
A tökéletes szépséget lehet csodálni ugyanis, de szeretni, magamhoz ölelni csak azt lehet, aki-ami közel jön az én mélységeimhez, esendőségeimhez.
Henri J.M. Nouwen írásaiban olvastam: "Talán reális elismerni ezen érzelmek jelenlétét és hálásnak lenni a lehetőségért, hogy a zsoltárok által az imádság meghittségében fejezhetjük ki őket. Talán közvetlenül az Istennel való kapcsolatunk középpontjába kell ezeket az érzéseket irányítanunk, mivel Ő lassú a haragra, hogy ott együttérzéssé és megbocsátásra való készséggé változhassanak. Talán nem vagyok még készen rá, hogy Isten országáért szenvedjek. Túl tisztátalan a szívem, a lelkem túl megosztott, szeretetem túlságosan törékeny."
(Henri J. M. Nouwen, Ich hörte auf die Stille)

9.

Ha húszszor el nem olvastam a Benedictust ezekben a napokban, akkor egyszer sem.
Csodálatosan szép.
A Lukács evangéliumának első fejezeteiben feljegyzett énekeket latin kezdő szavaik alapján emlegették az óegyház liturgiájában. Zakariás éneke az Áldott az Úr szavakkal kezdődik, innen a Benedictus.

Advent a békesség útjának előkészítéséről szól az emberi szívekben.
Időnként semmi különbség nincs egy éppen makacskodó, toporzékoló kisgyerek között, akit történetesen ismerek - és köztem. Ilyenkor egyedül van a saját kis világában, nem értve, hogy idekint szeretettel várom, nem haragszom és keresem, építem az utat, a békesség útját.

Minden hóesés után kis ösvényeket készítünk a kertet beterítő hótakaróban, s mécsest gyújtunk a délutáni szürkületben itt-ott a bokrokon.  Így válnak ragyogóvá a mindennapok apró gesztusai is az Úr érkezésére való várakozás fényében.

„...mert az Úr előtt jársz, hogy
előkészítsd az ő útjait, 
hogy megtanítsd népét az üdvösség
ismeretére,
bűneik bocsánata által, 
Istenünk könyörülő irgalmáért, 
amellyel meglátogat minket
a felkelő fény a magasságból;
hogy világítson azoknak,
akik sötétségben s a halál árnyékában
lakoznak,
hogy ráigazítsa lábunkat 
a békesség útjára.”
(Lukács 1, 76–79)

8.

 

Tegnap délután úgy ragyogott a Nap!
Szemhunyorgatva álltunk és néztük a havat, a macskát s a nyulat.
Majd karácsonyi égősort aggattunk az udvar közepén álló, hét méteres fenyőfára.
( Úgy, hogy két négyméteres létrából eszkábáltunk egy minden irányba imbolygó kétágú létrát, amit én egy hosszú kötél húzásával-engedésével megpróbáltam épp csak annyira egyensúlyban tartani, hogy el ne dőljön, míg gyermekeim apja a tetejéről nyújtózkodva fel nem díszíti a fa embermagasságon felüli ágait. Nem, szerencsére nem látta senki.)

Egyébként a fenyőfák úgy szépek, ahogy vannak.
Csak nekünk, esendő embereknek van szükségünk rá, hogy kis fényeket gyújtsunk a sötétben.

Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága. (Zsoltárok könyve 119:105)

7.

" Sajnálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselekvő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki lássa...A cselekvő szeretet pedig - kitartó munka, sőt némelyek számára valósággal tudomány. De megjósolhatom: abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle - abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig is szerette, és titokban mindig vezérelte önt." ( Zoszima sztarec - Dosztojevszkij :A Karamazov testvérek,ford. Makai Imre)

Én vagyok az, aki nem jó.
Az apró tény legalábbis, hogy eddig csupán egyetlen cédulával gazdagítottam az adventi befőttesüveg tartalmát, erre enged következtetni.
A gyerekeknél ez más. Örömmel veszem észre, hogy - bár előfordul, az egymás felé irányuló testvéri viselkedésük porig sújt és megaláz  - igyekeznek kedvese(bbe)k lenni. Olyat játszani például, amihez csak a másiknak van kedve. Nagy dolgok ezek, észre szoktam venni.
Én pedig azt kérdeztem magamtól: itt vagyok én s mindenem, amim van, az egészen hétköznapi lehetőségeim, mit adhatnék, ami kicsivel több, mint szép szó s ábrándozó szeretet...Végül a jó öreg szürke autómat, ami nélkül itt létezni sem tudnék, szántam oda, s ez nekem nem nehéz, mert autót vezetni nem nehéz. Felelősséget vállalni nehéz, meg kérdezni. Zuhogó hóban nagy csomagot cipelő ismeretlen hölgyet például, hogy hazavihetem-e. Vagy szülés előtt álló ismerőst, ha majd itt az idő s nálam ügyesebb nem akad, bevihetem-e a kórházba...Ilyenek.
(Dosztojevszkij pedig csodálatos, egyszerűen az.)  

6.

Még reggel van, s én már háromszor kísértettem a sorsot, de jó mentségem van rá. Először, mikor a két nagyobbikat levittem autóval az iskolabuszhoz. Jó. Másodjára, mikor visszajöttem és észrevettem, a hátsó ülésen felejtették a bérletüket. Mire visszaautóztam, a busz már elment, úgy látszik, sikerült jegy nélkül is felkérezkedniük, remélem hazafelé is hasonlóképpen. Jó. Harmadjára, mikor később a legkisebbet és barátnőit is elvittem iskolába. Odakint rendületlenül aláhulló hó, szél és csúszós utak. Visszafele az utolsó kanyarban, mikor megfogadtam, hogy ma már csakis gyalog még a világ végére is - semmilyen imádság nem jutott eszembe hirtelen, csak az "Ó jöjj, ó jöjj Immánuel" kezdetű ének. Mire az első strófát eldúdoltam, biztonságban és köszönettel hazaérkeztem.

A Mikulás pedig hozott nekem: két kis fenyőágat, egy Sára által írt alkalomhoz illő versikét, három darab gumicukrot, egy kis vidámra írt-rajzolt papírdarabot és egy pici horgolt terítőbe csomagolt radírt. Nagyon szeretem a Mikulást!

5.

Swetlana Geier - aki évtizedeket szánt az életéből arra, hogy szeretettel és kitartással újrafordítsa  Dosztojevszkij könyveit német nyelvre - azt mondta, hogy vannak szövegek, melyek mozognak. Az ember újraolvassa őket, s mindig akad valami, ami azelőtt mintha nem lett volna ott. Az igazán jó szövegek kimeríthetetlenek, ez pedig mindig a legmagasabb minőség jele.
Ez csak azért jutott eszembe, mert igaz, hogy jelenleg nincs is időm rá, viszont éppen A Karamazov testvéreket olvasom.
Ettől eltekintve arra gondoltam, a kevesebb az több. Ezekben a napokban leginkább csak a Szentírást olvasom, és Pilinszky szövegeket.
Mozognak.

4.

Jól van na.
Elismerem, hogy a valamivel több mint egy év, mióta elköltöztünk elég volt ahhoz, hogy teljesen elfelejtsem Bärbel címét, - egyrészt annyira ritkán írunk egymásnak, másrészt nem kézzel, - így csak álldogáltam itt tűnődve a megírt, leragasztott, címzésre váró karácsonyi levelemmel. Aztán megkerestem és felnagyítottam google térképen a várost, ahol három évig éltünk, majd gondolatban s a térképen kurzorral követve végigmentem a jól ismert utcákon a háztól, ahol laktunk - először jobbra, aztán megint jobbra, át a jelzőlámpánál az úton, előre, kicsit jobbra, kicsit balra, s a takarékpénztár felett, amit a térképen is jelölnek, ott lakik ő.

Odakint csendesen, kitartóan esik a hó. Ennek megfelelően havat lapátolunk és annyiszor mondunk egy-egy röpke fohászt, - én jóval hosszabbat is - ahányszor csak az utca elején levő meredek kanyaron át megpróbálunk hazaevickélni az autóval. Korcsolyázni viszem a lányokat, s én csöppet mindig össze is töröm magam, de nem baj. Idebent képeslapokat fabrikálunk, papírangyalokat, karácsonyi kekszet sütünk, s Astrid Lingren történeteket olvasunk. Karácsonyi partin még sose voltam, de majd most, nemsokára...

Egyszóval: itt van az öröm ideje.
Hát akkor, ne szomorkodjunk.

3.

Ma reggel köszönöm a hajnal csendjét, s a csendben Mici talpainak puha huppanását a padlón, mikor máris leugrik a kanapéról, ha meghallja, hogy felkeltem. Míg odateszem főni a teát és kávét, szorosan a lábaimhoz simul, míg ő is meg nem kapja a szokásos reggeli meleg tejét.
Köszönöm, hogy mindig van kiről gondoskodni, még ha csak egy fehér cicáról is, s ez nem engedi, hogy teljesen szétessek a rám törő erőtlenségben.
Az öröm mindennapi ajándék. Meg kell küzdeni érte, mint konyhámban a rendért.
A reggelim annyira egyszerű, mint a mai mondatszerkezeteim. Egy szelet vajas kenyér, egy csésze tea s egy biztatás:
"Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz."(2 Kor. 12:9)

2.

Szeretem a szótáraimat.
Magyarul így olvasom: "Az Ige testté lett, közöttünk lakott..." (János evangéliuma 1:14)
Németül pedig így: "Er, das Wort, wurde ein Mensch...." Ő, a Szó, emberré lett.
Bármit olvasok, bármit írok, ezt a kezdetben levő Szót keresem, a többi csak próbálkozás.
Egy-egy új fordítása ugyanannak a szónak lámpást gyújt. Fénye világít, mint a négy üvegbe állított fehér gyertya közül az elsőé, amit meggyújtunk. Szép.

"Tudjuk, hogy az Ige szülte a világot, s a világ megkapta a Beszéd kegyelmét...
Ha úgy nézzük a Beszédet, a több száz anyanyelvben megnyilatkozó világosságot, az esendő nyelvi esetlegességekbe csomagolt segítséget - szótárainkat oly szeretettel fogjuk lapozni ezáltal, mint a vándorútra kelt isteni szeretet kézikönyvét."
(Pilinszky János, Új ember, 1971. október 10.)

1.

Nem is úgy mondanám, hogy belefáradtam minden évben háromszor huszonnégy adventi kisajándékot kigondolni és becsomagolni. De azért igen, bele is fáradtam egy kicsit. Ezért - egy-egy falatnyi csokoládétól eltekintve - idén nincs kézzel fabrikált mindennapi nyitogatnivaló a gyerekeknek.

Adventi kalendáriumunk azért van, csak másféle.
Egy hétköznapi, üres befőttesüvegről van szó.
Kis, névtelen feljegyzéseket gyűjtünk benne - azokról a kisebb-nagyobb jótettekről, melyekkel mától kezdve huszonnégy napon át szebbé, jobbá igyekszünk tenni a világnak ezt a sarkát, ahol mi élünk.

Boldog Decembert!