Hosszút írtam.

Egy éve nagyot léptem zárkózott kis életemből: elkezdtem zongorázni tanulni, de még előtte elkezdtem egy kis imacsoportba járni. Ez utóbbi nincs túl közel, de ide semmi sincs közel: 25 km-t autózok oda, majd ugyanennyit vissza a csendes, sötét, kanyargós utakon. A csoport többi tagjával nincs túl sok közös érdeklődési pontom, igazából csak egy: keressük és szeretjük az Urat. Hiszünk abban, hogy különbözőségeinkben is ugyanannak az egyetlen, drága Egyháznak vagyunk a része, amely minden második hétfőn este fél nyolctól lakozást vesz például néhány csésze gőzölgő tea mellett, például egy egyszerű szobában, néhány egyszerű ember szívében.
Egy év nem sok idő, de ahhoz éppen elég, hogy kicsit megálljak és örüljek a kitartásomnak, amit néha úgy szeretek saját magamban.

Jövő hétfőn én vagyok a "soros". Én készülök egy rövid bibliai résszel a többiek számára. S amennyire nehezemre esik mások előtt beszélni, s amennyire nem tud nálam jobban senki belegabalyodni szép, hosszú, német mondatokba: annyira szeretem ezt a felkészülési szakaszt.

Eszembe jut, amit Viktor E. Frankl mondott (akinek a mondanivalójában meg vagyok győződve, hogy benne van az evangélium öröme) egy könyvhét megnyitóján arra vonatkozóan, mekkora erő van abban, ha emberek összejönnek valamilyen könyvet együtt olvasni, beszélgetni róla...Egy börtönből írta neki egy, a könyveit olvasó csoport tagja: "Csoportunk 9 fogvatartottból áll, s minden héten 2szer találkozunk. Azt kell mondanom, ami itt történik, súrolja a csoda határát. Emberek, akik tehetetlenek és reménytelenek voltak, új értelmet találnak az életükben. Itt, Florida legkeményebb biztonsági előírásokkal bíró börtönében, csupán pár száz méternyire az elektromos széktől, képzelje csak el, pontosan itt válnak valóra álmaink." (Viktor E. Frankl, Das Buch als Therapeutikum, 1975)

Szóval a bibliai rész. Illés próféta történetét választottam, mikor éhínség és szárazság van a vidéken,  s őt kifejezetten egy szegény, szerencsétlen özvegyasszonyhoz küldi az Úr. Az asszonynak nincs egyebe, csak egy marék lisztje és egy csésze olaja. Elkeseredettségében éppen rőzsét gyűjt a fiával, hogy megsüthesse az utolsó lepényt. Arra készül, hogy aztán kész. Feladja, nem harcol tovább. A történet a gondoskodásról szól, s a határhelyzetekről, mikor nem lehet egy helyben maradni, csak örökre feladni, vagy továbblépni bizalommal, új erővel.

Múlt héten férjem egyik kollégája, akivel ültem már egy asztalnál egy vacsora alkalmával, örökre feladta. Önként kilépett egy olyan életből, amelyről kivülről nézve más csak álmodik. Nincs mit mondani, nincs magyarázat, nincs válasz.
Minden ember pótolhatatlan.

A szeretet nem múlik el, a marék liszt s a csésze olaj nem fogy el.
Választhatunk mást is, de a meghívás mindenképpen erre szól.