Dísztelen dal.

Vannak dolgok, melyeket egyszerűen csak tudok.
 Hogy például mikor megbántok, elhagyok, elfelejtek valakit, akkor nemcsak őt, hanem magát a szeretetet, vagy minek is nevezzem, bántom meg, hagyom el, felejtem el. ( Nekem ez is épp elegendő Isten-bizonyíték. Tehát, hogy egészen biztosan tudom: akármilyen laza emberi kapcsolatban vagyok nemcsak én, vagy nemcsak te, hanem van még maga a kapcsolat, maga a szeretet.)
A másik, amit tudok, hogy adós vagyok. Adósa az emberiség azon apró szeletének, akiket közelembe sodort az élet. Szegények. Állandóan kudarcot vallok ugyanis a világgal való érintkezésben. Adjatok csak egy jó könyvet, s ha még egy csésze tea is jut mellé, dehogy akarok én emberek közé menni. Martin Buber ír erről a Könyvek és emberek c. írásában:"...könyvek nélkül akarok meghalni, emberi kézzel a kezemben". (...und ich will ohne Bücher sterben, eine Menschenhand in der meinen.)
És még tudom, hogy a reményhez hosszú, keserves út vezet: mert tudom, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet.* Mindenesetre, ez igazi remény. Olyan igazi és erős, mint ahogy drága gyermekeimre gondolok egy-egy erőt (szülőt) próbáló nap végén: őket szeretem a legjobban a világon. (Ha sírba visznek, akkor is.)
Ez van most, ez a dísztelen dal.** Jó éjszakát az egész világnak.

* Pál levele a Rómaiakhoz 5:4
** Kányádi Sándor

Mindenkinek

olyan kevés kell a remény újraéledéséhez, mint nekem? Talán elég csupán annyi, hogy újból meghirdetik a tanfolyamot, ami tavasszal a túl kevés jelentkező miatt maradt el? S nem számít, hogy most is túl kevés lehet a jelentkező, mert bennem már él a remény, s én már örülök, hogy tanulhatok valamit, ami eléggé praktikus. Ebben a világban meglehetősen praktikusnak kell lenni. Fontos, hogy legyen minden napra feladat és erő. Hogy legyen mindennapi kenyér. Amit - eldöntöttem - mostantól újból magunk sütünk. Nem nehéz, kell hozzá: boldog szív, csillogó tekintet, munkakedv, idő, s esetleg egy kis liszt, egy kis élesztő, só, víz. Ennyi.

Újból

sátrat vertem a facebook-on (is), már egy ideje. Szerintem a facebook jó. Nagyon szeretem azt a funkcióját, hogy inspirál és emlékeztet, például arra, amit az interneten keresztül elvégzett fotókurzus (szeretem az internetet!) végén a mentorom írt nekem: minden nap tanuljak valami újat, mindig nézzek körül, más hogy csinálja.
 S mikor látom, más milyen szépen, bátran, kreatívan csinálja, akkor:
1. vagy kétségbeesem, hogy én ilyet nem tudok ( és nem is fogok tudni soha, és mindenki szép és okos, csak én nem stb.),
2. vagy félbehagyom az alkonyatig elhúzódó ablakpucolást, s miután megnézem a facebookon egyik kedvenc honlapom bejegyzését a Helios lencsével fotózott képek dicséretéről, felkiáltok magamban: Hiszen Helios 44M lencsém nekem is van! Majd kivágtatok - a macskák és tehenek csodálkozó tekintete előtt - a dombra naplementét fotózni, de mivel azt már lekéstem, inkább készítek néhány homályos felvételt a következő címmel: "Micinek elege lesz és világgá megy."
Ezért szeretem én a facebookot.

Véletlenül

vettük észre, (mert a leglehetetlenebb időpontokban is képesek vagyunk nekivágni az erdőnek), de másnap a rádióban is bemondták, hogy rajzanak a szentjánosbogarak. Németül Glühwürmchen, vagy ahogy mi mondjuk: glűvürmtyen. A glűvürmtyenek a világ legközönségesebb, kis fekete-barna bogarai amúgy, nappal. De aztán! Ha leszáll az est! Ha leszáll az est, s az erdő ösvényeit csak halkan világítja meg a Hold, jobbra-balra benézve a sűrű fák közé meseországot lehet látni a többszáz apró, repkedő lámpás fényénél, s ez nálam jóval kevésbé poétikus kelekótyát* is csodálattal töltene el, én mondom.

*A kelekótyát a tőlem megszokott udvariassággal csakis magamra értem. Mert "nem találok szavakat magamra". **
** József Attila, (Keltezetlen töredékek)

Filléres

könyvekkel van tele a konyha-párkány.
Ebből egyik az az 1 eurós köny, amit még Máltán vettem volt a cicás kávézóban (az egyetlent amúgy az összes többi közül, amiről én, idegesítően sznob kékharisnya, el tudtam képzelni, hogy tetszeni fog, és tetszett is) s aminek az elejére beleírta valaki, hogy "Please return when finished to ...", de csak ezért nem megyek most már vissza. Talán odaadom valakinek. Ki kéri? Angol könyv. Ilyen ajánlással nem tarthatom meg magamnak...
 A többi is hihetetlen módon került hozzám, jó helyen lévén jó időben: egyszerűen csak el lehetett hozni, ami tetszett, s cserébe, ha úgy gondoltam, egy kis aprópénzt adni, jótékony célra. Persze, úgy gondoltam, s a boldogságot, ami hirtelen csak úgy elfogott, szép lassan ellensúlyozni kezdte a szomorúság: egy idős hölgy ajándékozta el ilyesformán hosszú élete során összegyűjtögetett könyveit.
Hazajőve megnéztem az én kis könyvtáramat, végigsimítva a borítókat, hogy mit lennék képes odaadni, hát semmit. A Hemingway, a Thomas Mann, a Sebald könyveket? Vagy a Susan Sontag esszéket? Talán a Pilinszky, József Attila köteteket? A C.S. Lewis, a Polcz Alaine összeset? A Boltosmeséket? Bonhoeffer teológiai eszmefuttatásait?
Majd egyszer, esetleg, egy-egy nagyvonalú gesztussal, ahogy azt érdemes - a gyerekeknek, egy-egy jóbarátnak, egy-egy idegennek. Aki engem szeret, szeretni fogja vajon a könyveimet is?
Mindenesetre ez van, ennyi eszem van.
Boldog szombatot!

Talán

jó lesz még valamire az is, hogy időnként egyszerűen csak megbolondulok. Jóban-rosszban kitartok magam mellett egyébként, csak nem könnyű.
 (Ahogy a csodálatos Anouk is énekli a rongyosra hallgatott dalban:
Sir can you tell me how to get to Jerusalem 
'Cause I have kinda lost my way... 
People always tellin' me how sweet and simple life could be 
They say you might as well live before you die 
But one thing I know for sure: I am a danger to myself, how come 
Yeah one thing I know for sure:  I need some guidance, to get me out of this hellhole...) 

A legtöbb problémára egy normális hosszúságú alvás a tökéletes megoldás, a többi pedig nagyjából kegyelem. S mikor legközelebb is panaszkodni merészelek magamra, az életemre, a munka(nélküliségemre), a férjemre vagy bármelyik gyerekemre, egyszerűen csak megállok megköszönni azt, hogy vagyok én, van életem, munkám és munkanélküliségem, férjem és gyerekem. Mindent azért kaptam, hogy szeressem. Ennyi.
Ezért is jó amúgy szombatonként esküvőkön énekelni: mert gyönyörű a liturgia, s minden egyes fogadalomtételnél magamban én is újból megígérem annak akinek, hogy jóban és rosszban, míg világ a világ. És mondom én is, hogy nem vagyok rá méltó Uram, de jöjj, légy a házam vendége, gyógyíts meg.
( A legutóbbi esküvőn üdítően sokat szerencsétlenkedett mindenki. Soha nagyobb káosszal történő bevonulást! Soha hórihorgasabb és szórakozottabb papot! Soha ennyi csetlést-botlást! Soha tökéletlenebb ceremóniát, soha ragyogóbb ifjú párt!)

Mindenkinek

megvan a saját bolondériája, az enyém a falakra, kerítésekre, könyvekbe, fecnikre firkált kis üzenetek gyűjtése, bár kedvenceim mindig is a(z) - "Ordnung muss sein!" mentén funkcionáló, szigorú gimnáziumba járó - gyermekeim legkevésbé sem dicsőséges matematika dolgozatainak végére odabiggyesztett tanári intelmek lesznek, hogyaszongya: Ne álmodozz már annyit az órákon! vagy például tegnap is egy - kisírt drága kis szemekkel hazahozott - dolgozat végén a Jövő alkalommal megint jobb lesz! felkiáltás.