Odakint

csodajó hideg és hóillat, idebent pedig pakolom el az ehónapban olvasott könyveket. Az ehónapban olvasott könyveket pedig nagyon szerettem.

Az év első napját az ajándékba kapott Pálhegyi Ferenc Küzdeni a kapcsolatokért c. könyvvel töltöttem.

Aztán következett Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács - a. Egy mellékes mondat - "azt, hogy ha pusztán csak egy másik nyelven olvassuk az evangéliumot, attól máris mélyebben értjük, tökéletesen értem" - szóval ez a mondat arra késztetett, hogy félretegyem a magyar és német nyelvű Szentírást, ezért most egy ideig csakis az angolt olvasom.

Így olvastam el Pál apostol Rómaiaknak írt levelét, és olyan ez, mint mikor a szokásos tájra friss hó esik, s muszáj bejárni, megcsodálni.

Közben elolvastam Petrik Adrien a hideg szóda élvezete c. harmadik könyvét, amit azért szeretek, mert az első két kötetét már visszavonhatatlanul megszerettem, s mert tettre késztet, inspirál. Például arra, hogy kávéfilter-rózsát készítsek, például arra, hogy merjem megnyitni a szívemet. "Mindig az van, hogy én jobban akarom a barátságokat, mint mások. Általában. Intenzívebb vagyok. Több jut belőlem, és páran elárasztva hátrálnak kifelé. Ezért van, hogy nagyon értékelem, ha hívnak. Ahogy én érzékelem, nem is utasítok vissza egyetlen alkalmat sem. Soha nem mondok nemet. Vagy lehet, hogy észre sem veszem, ahogyan azok sem, akik nekem fájnak?"
 
Aztán ott volt a Böjte Csaba gondolatait összefoglaló Párbeszéd a végtelennel. Benne rengeteg kihívás, bíztatás, rengeteg gondolat, amit érdemes továbbgondolni. "..életünk nem más, mint folyamatos halálugrás, mert minden új lépés valaminek a bátor elengedése, és zuhanás a gondviselő Isten karjai közé. Az új munkahely, a családalapítás, a gyermekvállalás, de még egy új, szövődő barátság is kisebb vagy nagyobb halálugrás".

S még voltak a Szolzsenyicin kisregények, az Ivan Gyenyiszovics egy napja (nagyon szép), s a Matrjona háza.

Végül pedig, s ezzel véget is ér a január, Jorge Semprun könyve, az A nagy utazás. Ezek a könyvek, a láger- és a Gulag-irodalom könyvei engem megrendítenek, megkínoznak, s hogy mégis olvasom őket, azért van, mert tartozom ezzel, nem tudom kinek. És reményt is adnak, hogy az igaz ember ember maradhat bármily kétségbeejtő körülmények között. Én inkább attól szoktam félni, vajon igaznak lehet-e maradni a nagyon is jó körülményekben. "...mintha a boldogságot nem ráadásul kapnánk, akár a legszörnyűbb ínségben, a legnagyobb nélkülözések közepette is, ha megtettük azt, pontosan azt, amit tennünk kellett."

Minden könyv amit kiválasztok olvasásra - és elég válogatós vagyok - a barátom lesz. Segít gondolkodni, segít továbblépni. Tehát annyiban lesz a barátom, amennyiben segít élni. Annyiban lesz a barátom, amennyiben segít megérteni az embereket. Nincs fontosabb az embernél.
( Ha a sok könyv olvasásából másféle következtetésre jutnánk, akkor hagyjuk az egészet a csodába.)

Hét mondat.

Elnéztem kicsit az ablakon át a mai vacak, nyirkos, szemerkélős délutánt - ami szerfölött hasonlít mostanában az összes többihez, - szóval elnéztem és testem-lelkem mélyéig éreztem is az ólmos súlyt, amit cipeltet(ne) velem ez a táj, ez az elhagyatottság, ez a szürkeség.
Aztán meghívást kaptam egy sétára.
( A vidéki élet egyszerűségre és megelégedettségre tanít.)
Aztán csak mentünk-mentünk, bele a vacak, a nyirkos, a szemerkélés kellős közepébe.
A kellős középen már nincs helye panasznak.
Mint ahogy nincs helye se félelemnek, se hitetlenségnek, sem semmi effélének.
Egyszerűen eltűnik, kámforrá válik a harcban, amit jobbára saját magammal folytatok....

Tizenhét

napja tart az újév, tehát kis titkos elhatározásaim mentén tizenhét napja:
- minden áldott nap tornázom valamit ( minimum 20 percet - jöhet aerobic, fitness, hatalmas séta, korcsolyázás) - én ugyan nem vagyok sportos alkat, de ha szeretném, hogy kicsivel több erőm legyen a mindennapokhoz, muszáj mozgásba hoznom azon izmaimat, melyek létezéséről eddig nem is tudtam
- gyakrabban viselek szoknyát (amit az eddigi évi 4-5 alkalom után nem túl nehéz überelni)
- kicsit gondosabban bánok az arcommal - lehet hogy nem a legszebb a világon, de azért megérdemli a gondoskodást
- ez nem elhatározás, csak egyszerűen apró öröm, hogy a Scrabble táblánk folyamatosan az asztalkán van, s mikor-hogy van rá időnk, játsszuk, egymástól jelenlététől függetlenül is, - mint a sakkot -  néha napokon át egyetlen játszmát
- sokat tanulok: ma délután vizsga...
- nehéz kottát kértem és kaptam, ezért most A Moldva c. darab (Bedrich Smetana) lenne a feladat  (naponta negyed órát szánok rá,  s lenyűgöző felfedezni magamnak, ahogy a hullámverést megszólaltató bal kézre való kotta kinézetében is hullámokra emlékeztet...)

 A kisasszonyok elmondása szerint ők - mikor tornáznak, gyakorolnak, tanulnak - még csak készülnek az életre.  A különbség köztünk - azon a huszonnéhány éven kívül - csak annyi, hogy én már tudom: nincs felkészülés az életre... Mindig maga az Élet van.

Konyhatündér

nem vagyok, de még lehetek.  Olyat mindenesetre ritkán sikerül főznöm, pedig mindennap megpróbálom, hogy annak egy helyen és egy időben a család minden egyes tagja örüljön. Ezért mindenfélét kitalálok. Például menüt iratok vasárnap este a kisasszonyokkal: hogy következő héten melyik nap mi legyen az ebéd. Szabály, hogy a kedvenc rántott húst csak egyszer lehet kérni. Gyerekek, az ég szerelmére! - szoktam mondani. A világ sokkal tágasabb és izgalmasabb a rántott húsnál.
Azt szeretem a legjobban, ha valamelyiküknek kedve támad együtt főzni velem. Megosztjuk a munkát, közben szép anyai szóval tanítok - hogyan készül a besamel mártás, mekkora darabokra aprítjuk a gombát... És beszélgetünk, mondjuk arról, hogy szomorú leszek-e, ha néhány év múlva elköltöznek itthonról. És én szomorú leszek, mert hiányozni fognak, és nem leszek szomorú, mert tudom, hogy a saját életüket kell éljék. Erre a megfelelően távoli időpontban bekövetkezendő szomorú-boldog időszakra jó előre gondolva támadt egy ötletem. Kissé átalakítottam szegény elhagyatott főzős blogomat, hogy eztán majd oda szépen leírom a kedvenc recepteket.
Hisz lett légyen majdan bármily fenséges és ragyogó is a fiókák röpte - legyen! legyen! - egy kattintásnyi közelségben hadd maradjon  kicsit mindig kéznél az otthon hagymás-gombás-pirítós íze is...

Ezek

a végtelenül szürke, hideg, szeles napok, ó...Így a holnapi napon innen, a main viszont már túl, kicsit álmatlanul, jól fejbekólintva egy hirtelen jött egész napos fejfájással körbehorgolt erőtlenséggel, szóval csak így, bármi érdemlegesre való teljes képtelenséggel - mi mást tehettem volna?  Elengedtem a saját erőmre épített számíthatóságot, átöleltem azt, ami van, fagyasztott pizzát ettünk ebédre, majd vettem egy icipici ágat. Vettem hozzá néhány szép színes fonalat is, majd lassacskán, apránként horgoltam három elragadó cseresznyefa-virágot. Ennyi. Csak hogy viruljon a remény a legnagyobb reménytelenségben is.

Nem tudom

miért olyan nehéz bármily rövid vagy hosszú szünet után újrakezdeni akármit is. Ezért inkább csak folytatom ott, ahol még múlt évben abbahagytam. Ami elmúlt és ami eljövendő elfér egyébként szépen pontokba szedve a kis fekete notesz két lapján. Ordnung muss sein.  De ami nekem igazán fontos, az nincs leírva sehova. Személyes döntéseimről, kisebb-nagyobb áldozatvállalásaimról nem tud senki, de azért fontosak mégis, mert a jót csak úgy érdemes tenni (akarni), hogy közben nem lehet tudni: lesz-e rá válasz, van-e látszata, értelme, jelentősége. Egyébként meg vagyok róla győződve, hogy van. Csak nehéz olyan dolgokért élni, amik nem látványosak.

Nagy öröm, hogy vehettem magamnak néhány könyvet. Persze, igazából tanulni kellene s tanulok is, - jövő héten vizsga, ó, jaj. Szóval ott álltam a könyvesboltban, volt vagy tíz percem kiválasztani valamit, s csak reménykedtem, hogy valami szép és jó lesz, mikor végül a kosárba tettem Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács-át. Most ezt olvasom, lassú olvasással, s ez maga az öröm-öröm-öröm mindig a fény felé ácsingózó lelkemnek.
A 218. oldalon Daniel testvér pünkösdi prédikációja található. Azt mondja, hogy: "És még valamit szeretnék elmondani e napon - a tűznyelvek minden tanítvány fölött megjelentek. Hát utána, vajon mivé lettek utána ezek a nyelvek? Van-e az emberben valami edény, valami őrzőhely, amelyben megtartható a tűz? Ha nincs bennünk ilyen edény, akkor az Isteni Tűz eltávozik, visszatér oda, ahonnan jött, de ha meg tudjuk tartani magunkban, velünk marad...
Mi mindannyian, akik itt jelen vagyunk, edények vagyunk az Úr Lelkének, az Úr Szózatának, magának Krisztusnak befogadására. Ebben áll a hit egész tudománya. Azt senki nem kérdi majd tőlünk, mit gondoltunk az Isteni Lényeg természetéről. De azt igen: mit cselekedtünk? Adtunk-e enni az éhezőnek? Segítettünk-e a nélkülözőnek? Isten legyen mindannyiunkkal."

 Ezért nem kezdek én újat, szinte soha. Csak folytatni szeretném a régit, megújuló tűzzel és lelkesedéssel. Nagyon boldog új évet az egész drága, szép világnak.