Egészen

rövid tétovázás után a kitartó, hideg eső ellenére is elmentem túrázni, ( s nyilván szinte senki sem jött el, aki ígérte volt,) csak hogy - a közben eltelt gyönyörű, keserves évek után, mikor se idő, se erő azon tűnődni, ki vagyok s mit szeretnék különösképpen nem volt - szóval csak hogy eszembe jusson: én pont ilyen vagyok, ugyanaz a rég nem látott, kedves személy a lassan hömpölygő idő túlpartján, akit őrzök a szívemben, s akit egészen különleges pillanatokban, csak úgy, a mindennapi élet mindennapi gesztusain túl is - csak ami most éppen van: főzöm a tejbedarát vacsorára, melegítem a kakaót, segítek befesteni a kartonkutyát,  megengedem, hogy itt aludjon a kisbarátnő - kicsit bemutathatok a gyerekeknek, nem lehengerlő dolgokat persze, de ragaszkodom hozzá, hogy tudják: az édesanyjuk olyan lány volt, aki szeretett nagyokat járni odakint a zuhogó esőben...

A kőfal

tövében nyíló íriszek - gyanítom, hogy ezen belül is Iris germanica-hoz van szerencsém -  a ház előző lakójának öröksége, s mióta itt lakunk, még sose virágzott.
Csak most. De most aztán!
Sose szerettem különösképpen őket - s mégis: e hatalmas szirmok, e ragyogó sárga, e méltóságos virágzás - az elegancia netovábbja, ó!
Megszépítik a kertemet, a napomat. Kicsit meghatódom.
Délután levágtam három szálat s vázába tettem - lassan, egyenként, megadva a módját. Később, indulás előtt csokrot kötöttem, majd elvittem ajándékba egy Iris nevű jóbarátnak.
Most pedig elhoztam ide is...Hadd legyen feltűnés nélküli történet belőle egy félreeső blogban, miközben odakint leszáll az éj, s lassan álomba merül az egész világ....

Vihar utáni csend.

Koránkelésekkel, későnfekvésekkel, könyvelői szoftverrel, beteg nyuszival, rendetlen fiókokkal, kedvetlenséggel, miegymással küszködöm. Közben eláraszt a sok jó, de én csak annyira vagyok képes, hogy bátran, mint egy fegyelmezett tó, megőrizzem a felszín simaságát.
Néha mégis kiteszem a lelkem egy-egy forgalmas helyre, hogy mindenki lássa - de mindenki siet, nem látja senki: tessék, így néz ki valahogy, ennyire sérülékeny, ennyire szeretne - mit is...nem, nem kell egymillió lájk, elég egyetlenegy is, valaki elképzelhetetlenül fontostól.
A békéhez vezető út valahol a viharon túl van. Nincs mit tenni, mint jó fájdalmasan magamba nézni, s megérteni, emberfia engem boldoggá nem tehet. Az én életem - az én felelősségem. Mi mással fejezhetném ki jobban a szeretetem, mint az elengedés ajándékával?
Nagyon szeretlek - lehetsz hát szabad.
Nagyon szeretlek - lehetsz hát pont olyan, amilyen vagy.

Az elmúlt

napok borús, hideg, végtelen esőzéseit pedig egyszerűen csak megéltük, mint ahogy általában a hosszú, eseménytelen, csendes időket. Nem érezni, de én tudom: hétköznapi hősiesség ez, türelempróba.
Értéke van a lassan folydogáló, megélt időnek - egyszerűen csak attól, hogy nem menekülünk el, jelen vagyunk, testben és lélekben, nem panaszkodunk, s ha kell, végigjátsszuk az összes társasjátékot.

Az első napsütötte reggelen aztán, amiért ínséges időkben a világ minden kincsét odaadnánk: erőfeszítések nélkül, csak úgy magától - ködből és napsugárból - öröm, imádat és csend születik a szívben, s jut idő megállni egy pillanatra, mielőtt elkezdődne
a világ leghétköznapibb hétfője.

A mi anyáknapjánk.

Azon tűnődik: milyen lenne, ha ő lenne az anyám, én pedig a lánya...Egyrészt - mondja, megigazítva laza magas kontyba tűzött haját szemtelenül fiatal, friss és csinos fején - akkor is ő lenne a szebb, és nem lenne annyiszor fáradt, s nem engedné annyiszor mások akaratát érvényesülni, jobban, sokkal jobban harcolna azért, ami jár, ésésés...  - majd mikor mindenféle sértődöttségből szabadon csak annyit mondok, tiszta szívből kívánom, legyen mindig szebb, jobb és sikeresebb, mint én tudtam, tudok s még fogok tudni lenni, akkor meg fogja magát, a nyakamba vetődik, s  mint gyümölcs a fán, zokog, zokog szótlanul, közben ölel szorosan, de olyan szorosan, hogy alig kapok levegőt.

Az élet

néha annyira egyszerű. ( Egyszerű. Nem banális, és nem unalmas...)
Nincs hír, telefonhívás, levél, üzenet, újdonság, se jó, se rossz. Semmi.
Kicsi boldog pillanatok vannak két lélegzetvétel között.
Minden ami körülvesz, amit szeretek, amit használok - annyira természetesen simul bele az életembe, hogy el is felejtkezem róluk.
Pedig itt vannak: az utóbbi napok érthetetlen erőtlensége után újból egy kis erő, és zuhogó eső odakinn, Paganini-variációk a zongorán, általam berendezett kis terek a kertben, nyakambaugrások mikor hazaérkezem, egy tál friss eper az ebédhez.
Gondolatok, ötletek, tervek, veszteségek, remények és reménytelenségek villannak fel egy-egy pillanatra vagy kettőre. Aztán eltűnnek.
Nem tudom merre, s hogy  pontosan mikor és hova... a hőstettek még váratnak magukra kissé. Mindenem amim csak van, ez az egyetlen egyszerű pillanat, miközben leszállt az éj, s alszik már az egész világ odakint...

Amikor,

- mint egy hullám mely felborít, s házamból követ kövön nem hagy - elönt a szomorúság, csak úgy a szomorúság, semmi miatt, kifejezetten pedig amiatt, - mert szigorú vagyok magamhoz a végtelenségig, - hogy mily kevés az, ami vagyok s amit adhatok, s amit kedvem sincs adni, mert úgysem kell senkinek, nem oszt, nem szoroz, a világot mindig azok teszik szebbé és jobbá, kiknek tehetsége, tudása, adománya nyom is valamit a latban, szóval amikor.
Akkor arra a két fillérre gondolok az özvegyasszony kezében*,  aki a keveset gyönyörű méltósággal teszi oda a templom kijáratánál álló perselybe, még akkor is, ha igazán nem szükséges, különben sem számít, nem látják, vagy nem látja, hogy látják.
Nem azért gyönyörű, mert ad, hanem azért, mert nem adja fel. Gyanítom, hogy e kettőt különválasztani amúgy sem lenne lehetséges.

* Lukács evangéliuma 21: 1-4 
Azokban az időkben az emberek áldozatot mutattak be a templomban, ki-ki lehetőségei szerint, a szegények általában galambot hoztak, mert azt szinte mindenki megengedhette magának. Akinek még galambravalója sem volt,  nem maradt más lehetősége. Kivéve a perselyt a templom kijáratánál, ahova ki-ki annyit dobott be, amennyit akart, előírások nem voltak, s a templom fenntartása is már rég nem a persely-adományokból történt.

Takarítás

közben hallgattam végig tegnap Pálferi utolsó három szentbeszédét, - innen a gondolat: a legtöbb ember teljesen átlagos, csak van aki ezt nagyon jól csinálja. Igen. Igenigenigen.
Egyébként pedig áprilisban átlagosan keveset vagy sokat olvastam:
- Alessandro Baricco: Seide
- Ljudmilla Ulickaja: Médea és gyermekei
- Szilasi László: A harmadik híd : "Ahogy megfigyeltem, az emberek általában arra számítanak, hogy a szenvedésektől bölcsebbek lesznek. Én azt tapasztaltam, hogy nincs ilyen összefüggés. Nincs bölcsebbé válás, nincs nemesedés. Csak a fájdalom van, és nem kapsz a fájdalomért cserébe semmit Talán még igazi szenvedés sincs. Néhány embernek nehezebb az élete, mint a többieké. Ez minden." - Ez azért üt egy kicsit sziven, mert van egy nálam jóval fiatalabb barátnőm. Vagyis nincs, mert nem engedi, hogy a barátnője legyek. Az őt ért szenvedések mélységesen boldogtalanná teszik, engem pedig tanítanak arra, hogy soha, soha nem szabad olyat mondani valakinek, hogy minden szenvedésnek van valami értelme. Mert van, aminek nincs értelme, és van történet, ami sose lesz kerek. Ez az igazság, és mindez úgy igazság, hogy közben tiszta szívből hiszek benne: van végtelen sok esély, van újrakezdés, van remény, gyógyulás, örök barátság, van feltámadás.
- Eric Metaxas: Bonhoeffer - "Bonhoeffer élete egész során azt a logikát követte a teológiai kérdésekben, amelyet édesapja is alkalmazott a tudományos kérdések esetében. Csak egy valóság létezett, és Krisztus az egész felett Úr volt, vagy egyáltalán nem volt az. Bonhoeffer alaptétele volt, hogy minden kereszténynek "teljesen emberinek" kell lennie azáltal, hogy Istent bevonja élete egészébe, és nem csupán egy bizonyos "szellemi" síkba. Az, hogy olyan elvarázsolt alakok legyünk, akik csak beszélnek Istenről, de a kezüket valahogy nem hajlandók összepiszkítani abban a világban, amelybe maga Isten helyezte őket, rossz teológia."
( Feltétlenül be kell szereznem Bonhoeffer Etika c. könyvét is...hogy elolvassam a következő idézet-töredék után az egészet, bár maga a könyv is töredék, nem adatott neki elég idő ezen a Földön, hogy befejezhesse: "Csak a cinikus állítja, hogy mindenkor, minden helyen és minden embernek ugyanúgy "az igazságot mondja", de valójában mást sem fitogtat, csak az igazság élettelen képét...Az igazság fanatikus elkötelezettjének dicsfényével övezi magát, aki nem adhat helyet emberi gyengeségnek, de valójában ő az, aki az emberek között élő igazságot elpusztítja. Megsebzi a szégyenérzetet, megszentségteleníti a titkokat, megszegi a bizalmat, elárulja a közösséget, amelyben él, és fölényesen nevet a pusztításon, amit véghezvitt, valamint az emberi gyengeségen, amely "nem bírja elviselni az igazságot."")
- Finanzbuchführung 2
- A Szentírás olvasásával lassan haladok, inkább csak itt-ott egy kis részlet, továbbá nemrég nekiláttunk  kis imacsoportommal a Hegyi beszéd lassú olvasásának, s ami lassú, az nem lehet gyors. Így se fogjuk sose megérteni, csak egy hatalmas ugrással esetleg belevetni magunkat, újra és újra, s just do it alapon megélni próbálni. 

Boldog Májust!