Szabadnap.

A próbaidőt, úgy tűnik, túléltem. Mert néha, bevallom férfiasan, csakis ennyire voltam képes. Aztán egyszer csak, csigalassúsággal de, eltelik az az egy hónap, és a sok, hibákat soroló lista után kapok végre olyan üzenetet is, hogy: es wird immer besser... És kapok saját asztalt, jelszót, polcot, meghívót a karácsonyi vacsorára, szekrénykét, ráragasztják a helyesen ("h" nélkül) írt nevemet, feljegyzik az én születésnapomat is,  ajándékba a novemberi fizetésemhez adnak nekem is benzinutalványt. De leginkább azt a - nekem már nagyon hiányzó - magabiztosságot kapom, hogy találjam magam szembe bármilyen feladattal, minden nap mással: meg fogom tudni csinálni. Miért ne, tegnap is sikerült, tegnapelőtt is, sőt, azelőtt is...
S ha szabadnapom van, mihez is fogjak először? Főzés, mosás, takarítás, e három...
Mindjárt, mindjárt.
Majd ha befejeztem a hópelyhek horgolását, először a miénket a csillárra akasztandó, aztán néhányat a kis boltba is, bárkinek, aki szereti.

Majdnem

hangosan felnevettem, mikor tegnap, egy ruhásboltot működtető cég októberi  könyvelését végezve egy könnyeit teátrálisan hullajtó, papírra rajzolt pálcika-hölgyre bukkantam a számlák között: az aznapi nulla, vagyis 0,00 euró bevétel nem rossz ok a sírásra, de egy pálcika-lány felbukkanása az íróasztalomon akkor is váratlanul ért s felvidított. A számok nem unalmasak, s a számok mögött meghúzódó történetek: emberiek, hétköznapiak, gyönyörűek.
Amúgy megértem. Az érzést, milyen lehet egész nap tenni-venni mondjuk egy kis ruhásboltban, hogy végül senki se vegyen semmit. Mégis, mikor nem vesznek észre, mikor kicsit vagy nagyon ignorálnak, s mindenki csak a saját dolgával törődik: nem érdemes megsértődni. Es ist nicht persönlich gemeint.
Merthogy milyen is a szabadság?
A szabadság egészen praktikus: tölt magának egy csésze forró teát, s szép csendesen, megértéssel végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát anélkül, hogy kioktatná, ha kell-ha nem, az élet szépségeiről.
A szabadság nem adja fel az első nehézségeknél, s őrzi a saját álmait, a saját örömét.
Van egy drága munkatársam, ahányszor megkérdem, hogy van - minden nap megkérdem - azt válaszolja, hogy nagy stresszben. Aztán rájöttem, csak annyiról van szó, hogy sok a munka, otthon várnak ránk a gyerekek, a férj, az állatok, az elmaradt házimunka, s hogy minden áldott nap kezdődik előlről ugyanaz.
Nekem mindez, főleg ha viszonylag eleget aludtam éjjel, nagyon is szép. Mi másra vágyhatnék?
Nem mondom, hogy könnyű, mert nem az.
De ez az életem, és nem adnám semmiért.

Igazi

kisasszonnyá válni sokkal nehezebb, mint hernyóból pillangóvá. Hosszadalmas, frusztráló vándorút, főleg ha öntudatos testvérek s a helyzet magaslatait csak távolról szemlélő anya is nehezíti a dolgot.
Hogy mindez jó és szükséges a majdani szárnyaláshoz, az még a jövő édes titka.

Most még az ejt kétségbe, hogy látom a magányt, ahova engem nem engednek be.
Tudom, a feleselés, sértődöttség s ajtócsapkodás mögött egyszerű kérés van: szeressem mindenképp. Közben én is csak ember vagyok, s bár kifogyhatatlan a forrás, ami éltet, mégiscsak egy ember, a saját magányommal, sértődöttségemmel, az ajtót pedig néhanapján, jaj, én is bevágom.

Ilyenkor - ha már eddig nem jutott eszembe - kell gyorsan letakarítani a káoszt a nagy asztalról az ebédlőben, s elővenni valami egyszerű kártyajátékot. Minden kártyajátékunkból hiányzik néhány lap, ezek ugyanott vannak, ahol a páratlan zoknik párjai. Vagy négyfelé osztunk egy másik felén tele-matekezett lapot, s lejátszunk néhány fordulónyi Ország, város-t.
Legkésőbb ekkor elkezdünk semmiségeken nagyokat nevetni, a könnyünk majd' kicsordul.
Mert az idő eltelik, s a gyerekek megnőnek így is, úgy is.
Fennhangon elszavalt - amúgy igaz és fontos - szentbeszédeink vagy megmaradnak, vagy nem. Nem tudom, fogalmam nincs.

A nevetés viszont begyógyítja a ki tudja miért fájó kicsi szíveket,
s a jókedv úgy kisimít így alvás előtt apránként mindannyiunkat,
mint gondos kéz dühösen összegyűrt, kukába hajított papírfecniket.

(Ui: szívesen fogadok sietős reggeleken is játszható, néhány perces játék-ötleteket. )

Már

karácsonyi dalokat próbálunk a kórussal, de a szívem még csakis az őszé. Virágok nyílnak a kertben, s néha van pillanatnyi idő megállítani a napfényt, mielőtt gyorsan, nagyon gyorsan eltűnne a domb túloldalán.
Talán túl sokat vártam olyan dolgokra, amik már elmúltak, vagy nem is válnak valóra soha.
Most itt élek a jelenben, azokkal, akiket szeretek.
S ez nem jelent néha sem többet, sem kevesebbet, mint tíz percet s egy nyugodt kis sarkot a káosz közepén, az asztali lámpa fényének sugarában, ahol fekete gyöngyöket varrok egy horgolt, piros kitűzőre, mely dísz lesz valakinek, akit nem is ismerek, a kabátján, s mindez miért?
Csak azért, hátha szebb lesz kicsit tőlünk ez a világ.

Amerre

most visz az út, ezek a napok, hetek - tele vannak erőfeszítéssel és fáradtsággal. Van némi fogalmam róla, ó igen, trust me, mit jelent frusztráltnak lenni.
Enyém a legperfekcionistább főnök a világon. A munkámat minden áldott nap átnézi, majd másnap reggel ott vár egy lista a hibákkal az asztalomon. Lehet így jó kedvvel, örömmel kezdeni a napot? Igen, lehet. Mert az öröm, a jól ismert, mindig hivogató drága Öröm néha váratlanul csak ott van, megáll a székem mellett, s megsimogatja fájó fejemet. Én, a mimóza, erőt kapok valahonnan szépen átolvasni a listát, és némi  vállrándítással tenni tovább a dolgom, amennyire jól csak tudom. Meg is tudom köszönni, tényleg, mert sokat tanulok így - hogy máshogy lehetne tanulni, ha nem a hibákból?
Itthon kissé csalódott gyerekek...Megváltoztam én, megváltozott minden. Egy bizonyos védő, puha, mindent előkészítő, mindent elsimító burok szétpattant. Talán ideje is volt szétpattannia. Talán boltból veszem a kész krumplisalátát útban hazafelé, de azért mindig szépen megterítjük az asztalt, és gyertyát is mindig gyújtunk. Este felolvasok, már ha nem vagyok végtelenül fáradt. Szombat délelőtt szétosztogatom a házimunkát, ha tetszik, ha nem, délután pedig kirándulni megyünk.
Időnként úgy érzem, menni fog ez. Elég törődést és szeretetet fektettem az évek során a kapcsolatokba ahhoz, hogy kitartsanak nehéz időkben is.
Ami hiányzik...Talán banális, de a zongoraórák. Nem férnek be sehova. S nekem ez úgy fáj, hogy majd' megszakad a szívem.  Nem baj, hétvégenként - ó, a hétvégék! eddig csak hétvégék voltak, most az enyémek is, mikor itthon vagyok én is, ó, hát ha valaki, akkor én meg tudok becsülni két egész szabad napot! - szóval hétvégenként előveszem a régi kottákat, és játszom. Jól van, igazából ma játszottam három hét óta először, de hadd előlegezzem meg magamnak a bizalmat. Megérdemlem.

múló pillanatok

...reggelenként az első álmos mozdulatok: egy csésze kávé nekem, majd sok-sok tea a termoszokba és a reggelihez
...idei őszi személyes stílus: piros zongorakesztyű, piros, pöttyös táska, szürke sál, sötét kabátka
...kanyargó patak az út mentén
...a munka, bármilyen munka: öröm, mert ha nem lenne az, ha csak olyasvalami lenne, amit túl kell élni, minél hamarabb össze kell csapni, akkor úgy múlik el az élet is, hogy épp csak túlleszünk rajta
...van néhány ember a világon, aki szereti a képeslapjaimat
...tisztára súrolt mosogatókagyló
...coolnak számítanak a zongorakesztyűim az idejét időnként nálunk elütő tizenéves ifjúság körében, ők ajándékba kapják tőlem
...a rend nem tökéletes, de hogy élhető legyen, kész vagyok konfrontálódni, zsörtölődni, minimális elvárásokhoz makacsul ragaszkodni (saját tányért, saját összehajtogatott ruhát elpakolni, hm?) - és igen, talán nem vagyok olyan kedves, mint lenni szoktam volt, de csak azért, mert egy - igencsak fáradékony - ember vagyok én is, mint mindenki más.
...tojáshéjra írt üzenet
...bátrabb vagyok és keményebb fából faragtak, mint én azt hittem.
...félek eleget. hol ezért, hol azért. két dolog szokott segíteni: a szép, jó, kedves baráti szó (mikor van), s ha elémegyek annak, amitől rettegek, a szemébe nézek, majd újra és újra rájövök:
nem kell  félni.
sem élettől, sem haláltól.