Szóval,

megengedtük neki, hogy egyedül vonatra üljön, majd háromszori átszállással néhány száz km-t utazzon, hogy az év utolsó öt napját máshol - jó társaságban - töltse, majd ugyanezen útvonalon hazautazzon, még épp időben, hogy a kelleténél egy nappal később, de megünnepeljük a születésnapját, majd együtt lépjünk át a szép új évbe.
Talán csak bátrak vagyunk, vagy inkább vakmerőek, netán felelőtlenek, mindenesetre én jobban szeretem azt a változatot, hogy lassan, a neki megfelelő ritmusban felnő, és érdemes nem elvenni tőle a pont általunk benne elültetett hitet, miszerint a nagy világ odakint érdekes és szép.

Nem szeretem a mai fiatalokat lenéző mondatokat.
Nem szeretem a világot megbélyegző apokaliptikus kijelentéseket.
Nagyon könnyű kirekesztő módon élni, s észre sem venni, hogy nem minket rekesztenek ki, hanem fordítva.

Mire hazaért - miközben, hála a végig működő kapcsolatnak ( I ♥ Internet ) a vonat ablakából készített és elküldött képekkel, a szép sorban érkező sikeres átszállásokról érkező üzenetekkel párhuzamosan a szív mélyén azért ott kuporgó félelmet mind jobban kiszorította a megkönnyebbülés - a testvérei a google segítségével talált receptek alapján csokoládétortákat sütöttek ajándékba. Tudom, ennél modernebbek már nem is lehetnénk.

Utólag így mesélte: mikor beérkezett a vonat az állomásra, és már messziről láttam, ahogy ott állsz készenlétben azzal a nagy kameráddal, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Hazaértem.