Istentisztelet.

Ma majdhogynem nem késtünk el.
Szinte odaértünk kezdésre.
Útközben odafelé, átautózva egy apró városkán, láttam egy templomba igyekvő idős házaspárt: néhány méternyire voltak már a kaputól, és centiméterenként haladtak előre, irdatlan lassúsággal. Nagyon hajlott volt a hátuk, arcukon a ránc nagyon sok, a hölgy járókerettel. Az úr nevetve, a korlátba kapaszkodva mutat neki valamit botjával fejünk fölött az út túloldalán, ahogy elsuhanunk mellettük.
Útközben hazafelé pedig, éppen kinyitva a párhuzamos utcában parkoló autónkat látom, érkezik biciklijén David, az álnéven itt élő menekültfiú. Hát te, David, mondom. Kicsit később értél ma ide, mint máskor szoktál. Igen, igen, mondja, eltévedtem, másfelé vezetett el a GPS. Mutatja telefonján a térképet, nézem, mintha tudnék tájékozódni. Kérdem, hogy van a kismacska, hív, menjünk el egyszer megnézni. Aztán nem is tartom fenn tovább, de lelkére kötöm, menjen csak, úgy láttam, van még sütemény és kávé, egyen, igyon, pihenjen egy kicsit, mielőtt hazaindul.
Van, aki elmegy a templomba, s megáll legelől, hálát adva, hogy ő nem olyan bűnös, mint más.
Van, aki elmegy, megáll leghátul, nem mervén felemelni tekintetét a bűnei miatt érzett szégyenkezéstől.
Van, aki csak úgy elvan.
Van, akinek egyáltalán nincs is bátorsága elmenni.
Van, aki egyáltalán nem is akar elmenni.
Van, aki nem tud elmenni.
Van, aki elindul, de olyan messze lakik, vagy olyan lassan tud menni, vagy olyan peches, vagy úgy eltéved, hogy jó, a végére ha odaér.
Ilyenek vagyunk. Ilyen mindenféle népségek.
Csak az számít, hogy szólnak még a harangok. Van még meghívás. Csak az számít, hogy - ahogy tudunk, ahogy vagyunk - elinduljunk végre...

hétvégén is

korán, nagyon korán csörög az óra, mellőlem munkába indul valaki ma is.
megsimogatom és megcsókolom a kezét, tisztelettel és köszönettel...úgy mindenért.
elkészítem a reggelijét, s miközben visszabújok még kicsit az ágyba, megemlítem az eldugult vécét.
hallom, amint indulás előtt még megjavítja.
az élet, a szeretet olyan reális.
néha kilépek ebből a realitásból. egyedül. nem jöhet velem senki. könyvekbe merülök, szavakba, miket senki sem olvas el, irdatlan hosszú sétákba a magányos, ébredő erdőben, ücsörgésbe a kis rejtett tó partján.
de mindig visszajövök. nem csak a lábam, a kezem, a lelkem is visszajön. melegszendvicset és mézes teát viszek ágyba az ébredő kamaszoknak, bevásárlólistát írok, szennyeskosarat kiürítek, nem túl lelkesen, de nem is sietve, és egyáltalán nem rosszkedvűen.
csak úgy, reálisan.
minden perc megáll kicsit, pontosan egy percnyi időre, felragyog és tovatűnik, igen, pont itt, ebben a szombat reggelenként szokásos szétesettségben is.
néha megállok egy tisztás közepén vagy megállok a konyhám közepén vagy megállok egy számolás közepén, s hallgatom a levelek hullását, hallgatom a percek múlását.
hallgatom, milyen ritmusra dobog bennem, milyen ritmusra dobog a világban Isten szerető, fájdalmas, gyönyörűszép szíve.

A mosoly.

Én már el is felejtkeztem róla.
Azt hittem, már rég elhagyott, már rég elveszítettem, mint annyi minden mást is, útközben valahol.
Apróság, nincs is szinte semmi jelentősége, de én szerettem. Hozzám tartozott.
Gyakran mosolyogtak rám az emberek az utcán, a boltban, köszöntek is kis tétovasággal, mert azt hitték, ismerem őket.
S én visszaköszöntem, gondolván, biztos ők ismernek engem.
Pedig nem. Csak az a pici mosoly tévesztett meg folyton-folyvást mindenkit.
Viseltem az arcomon, akaratlanul, tudattalanul, szinte észrevétlenül. Az enyém volt, csak úgy.
Mert minden, ami ajándék, az csak úgy van.
Mert minden emberi arc olyan gyönyörű, s visszatükrözzük az egymásét, akkor is, ha mi magunk már tükörbe sem merünk nézni reggelenként, vagy ha mégis, mosolyogni már nem is nagyon tudunk.
S akkor egy esős, ködös, közönséges kedd este, ahogy járkálok a boltban a polcok között, azon tűnődve, mit is főzzek holnapra, három ismeretlen is egyszer csak mosolyog, biccent, köszön...s én innen tudom:
Nem hagyott el. Nem veszítettem el.
A mosoly még mindig megvan!
Még hordozom, csak úgy. Ajándék.

fel a dombon,

majd végig a templom melletti erdei úton, a kereszt és a kis kápolna közötti tisztásról az új ösvényen át, azon, ami a fák kivágása után képződött még múlt évben, majd egy nagy kört téve eljutni a házikóig, s onnan ugyanígy vissza, a kápolna, a tisztás, a kereszt, a templom, a domb...- bárcsak így ismerném saját magamat is, ahogy ezt a helyet, ezt az erdőt, s benne minden fűszálat
az erdő fölött szürke az ég, szürkületben szürkék az utak is, a fenyőfák meg amúgy sem színesednek
csak mennék és mennék, a végtelenségbe, úgy tekerem többszörösen is szorosra magam körül a hallgatást, mint egy piros takarót
sose térek haza üres kézzel, ma sárga virágokat szedtem: kis lámpások ők az út mentén
a domb tetején megállok még kicsit, akkor indulok csak tovább, mikor látom felragyogni a fényeket a távoli tanyákon
fölöttem végtelen az ég, nem jutok most eszébe éppen senkinek, nem félek most éppen semmitől, csak a fák ölelnek bátortalanul ideiglenes menedéket az út fölé, amelyen megyek hazafelé

belefáradva

bonyolult életem megélésébe, egészen egyszerű tennivalókra vágyom:

kenyeret sütni, töklevest kis citromlével megízesíteni, képeslapot küldeni valakinek, naplót írni, munkába indulás előtt a hideg derengésben még gyorsan kiteregetni, könyveket rendelni, nagyokat hallgatni, hosszasan ölelni (ha mást nem, akkor a macskát), színes kesztyűt kötni, végigkönnyezni az igehirdetést, millió krókuszhagymát elültetni, gesztenyét szedni, kis falusi templomban szívből imádkozni, gyertyát gyújtani, a Nap felé fordítani arcom, kökényt és csipkebogyót és galagonyát gyűjtögetni, felszedni a leesett diókat az út széléről, friss ágyneműt húzni, segíteni a matekleckében, altatódalt zongorázni, hinni a barátság erejében

belefáradva összetett, elvont, túlbonyolított, agyontöprengett gondolataim kigondolásába, egészen egyszerű emberi szavakra szomjazom:

örülök, hogy látlak.
ember vagy. te is hibázhatsz.
gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve. én nyugalmat adok nektek.

a nagy utak mind egyszerű, kicsi lépésekből állnak.
sokszor nem indulok el. sokszor nem ülök le írni sem, mert amit mondanék, az a legnagyobb jóindulattal nézve is csak dadogás, töredékei egy félbeszakadt nagyszabású gondolatnak.
de talán ezek sem hiábavalóak, talán ezeket is elolvassa a Csend túloldalán valaki, talán ezeket is érdemes leírni.
talán, talán.
no, majd meglátjuk.

nem felmentésre

vágyik az emberi lélek, hanem megbocsátásra.
meleg, hivogató, felszabadító megbocsátásra.
de ezt még mi saját magunknak sem vagyunk képesek megadni, hogy várhatnánk el hát mástól...
mindannyian emberek vagyunk, s az emberi történetek mind-mind törékenyek.
szeretünk, de nem mindenestül.
megbocsátunk, de soha többé nem szólunk egymáshoz.
ezért úgy hiszem és úgy tudom: a remény, az irgalom csakis az emberin túlról érkezhet a világunkba.
az elhívás mindenesetre pont ezekre szól, reményre és irgalomra...magunk felé, mások felé.
az elhívás nem csak a bűnteleneknek, a jóknak és az igazaknak szól.
mindenkinek szól, és elveszíthetetlen.
minden bánat és kudarc részévé válik a történetünknek, hozzánk tartozik mindörökre, de nem azért, hogy tönkretegyen.
mindenből építhetünk valami használhatót, valami szépet...lehetséges, hogy tévedek...
csak annak a reménysége hiteles, ki járt már olyan mélyen, ahonnan mélyebben már aligha lehet, önmagához képest legalábbis.

mindenesetre itt az ősz, a kedvenc évszakom.
minden nap hosszú sétákat teszek az erdőben,
esténként és reggelenként pedig gyertyafénynél melengetem fényre vágyódó, fázó lelkemet.

zsonglőrködéseim

legvégére érve általában nem marad más hátra, mint abbahagyni végre a kapaszkodást.
mint az a lobogó szárnyú kisbogár is a múltkor száguldozó autóm szélvédőjén az autópályán.
mint a sárguló levelek is a fákon, amint éppen cipőm elé hullanak, ahogy futva sietek át reggelenként a vizes utcákon.

legyen szelíd a szél, mely visszaviszi az apró utazni vágyókat oda, hol kisbogarakra méretezik az álmokat.
legyen puha a kéz, mely felemeli a földről az elmúló szépséget.

legyen mindenki valakinek szívbemarkolóan fontos.

ujjaimban lehetőséget álmodik a kapaszkodás: két dolgos kezet, simítást, búcsúintést, kenyérsütést.
színes falevelekről álmodik a fájdalom. mi idelentről nézve értelmetlen zuhanás, az odafentről talán hazafelé tartó bogarak megfáradt repte, kitárt kezek bizalma, felszabadító megbocsátás...megannyi aláhulló haiku egy-egy esős, szomorkás őszi reggelen.