Ma majdhogynem nem késtünk el.
Szinte odaértünk kezdésre.
Útközben odafelé, átautózva egy apró városkán, láttam egy templomba igyekvő idős házaspárt: néhány méternyire voltak már a kaputól, és centiméterenként haladtak előre, irdatlan lassúsággal. Nagyon hajlott volt a hátuk, arcukon a ránc nagyon sok, a hölgy járókerettel. Az úr nevetve, a korlátba kapaszkodva mutat neki valamit botjával fejünk fölött az út túloldalán, ahogy elsuhanunk mellettük.
Útközben hazafelé pedig, éppen kinyitva a párhuzamos utcában parkoló autónkat látom, érkezik biciklijén David, az álnéven itt élő menekültfiú. Hát te, David, mondom. Kicsit később értél ma ide, mint máskor szoktál. Igen, igen, mondja, eltévedtem, másfelé vezetett el a GPS. Mutatja telefonján a térképet, nézem, mintha tudnék tájékozódni. Kérdem, hogy van a kismacska, hív, menjünk el egyszer megnézni. Aztán nem is tartom fenn tovább, de lelkére kötöm, menjen csak, úgy láttam, van még sütemény és kávé, egyen, igyon, pihenjen egy kicsit, mielőtt hazaindul.
Van, aki elmegy a templomba, s megáll legelől, hálát adva, hogy ő nem olyan bűnös, mint más.
Van, aki elmegy, megáll leghátul, nem mervén felemelni tekintetét a bűnei miatt érzett szégyenkezéstől.
Van, aki csak úgy elvan.
Van, akinek egyáltalán nincs is bátorsága elmenni.
Van, aki egyáltalán nem is akar elmenni.
Van, aki nem tud elmenni.
Van, aki elindul, de olyan messze lakik, vagy olyan lassan tud menni, vagy olyan peches, vagy úgy eltéved, hogy jó, a végére ha odaér.
Ilyenek vagyunk. Ilyen mindenféle népségek.
Csak az számít, hogy szólnak még a harangok. Van még meghívás. Csak az számít, hogy - ahogy tudunk, ahogy vagyunk - elinduljunk végre...
