meleg, hivogató, felszabadító megbocsátásra.
de ezt még mi saját magunknak sem vagyunk képesek megadni, hogy várhatnánk el hát mástól...
mindannyian emberek vagyunk, s az emberi történetek mind-mind törékenyek.
szeretünk, de nem mindenestül.
megbocsátunk, de soha többé nem szólunk egymáshoz.
ezért úgy hiszem és úgy tudom: a remény, az irgalom csakis az emberin túlról érkezhet a világunkba.
az elhívás mindenesetre pont ezekre szól, reményre és irgalomra...magunk felé, mások felé.
az elhívás nem csak a bűnteleneknek, a jóknak és az igazaknak szól.
mindenkinek szól, és elveszíthetetlen.
minden bánat és kudarc részévé válik a történetünknek, hozzánk tartozik mindörökre, de nem azért, hogy tönkretegyen.
mindenből építhetünk valami használhatót, valami szépet...lehetséges, hogy tévedek...
csak annak a reménysége hiteles, ki járt már olyan mélyen, ahonnan mélyebben már aligha lehet, önmagához képest legalábbis.
mindenesetre itt az ősz, a kedvenc évszakom.
minden nap hosszú sétákat teszek az erdőben,
esténként és reggelenként pedig gyertyafénynél melengetem fényre vágyódó, fázó lelkemet.
