bonyolult életem megélésébe, egészen egyszerű tennivalókra vágyom:
kenyeret sütni, töklevest kis citromlével megízesíteni, képeslapot küldeni valakinek, naplót írni, munkába indulás előtt a hideg derengésben még gyorsan kiteregetni, könyveket rendelni, nagyokat hallgatni, hosszasan ölelni (ha mást nem, akkor a macskát), színes kesztyűt kötni, végigkönnyezni az igehirdetést, millió krókuszhagymát elültetni, gesztenyét szedni, kis falusi templomban szívből imádkozni, gyertyát gyújtani, a Nap felé fordítani arcom, kökényt és csipkebogyót és galagonyát gyűjtögetni, felszedni a leesett diókat az út széléről, friss ágyneműt húzni, segíteni a matekleckében, altatódalt zongorázni, hinni a barátság erejében
belefáradva összetett, elvont, túlbonyolított, agyontöprengett gondolataim kigondolásába, egészen egyszerű emberi szavakra szomjazom:
örülök, hogy látlak.
ember vagy. te is hibázhatsz.
gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve. én nyugalmat adok nektek.
a nagy utak mind egyszerű, kicsi lépésekből állnak.
sokszor nem indulok el. sokszor nem ülök le írni sem, mert amit mondanék, az a legnagyobb jóindulattal nézve is csak dadogás, töredékei egy félbeszakadt nagyszabású gondolatnak.
de talán ezek sem hiábavalóak, talán ezeket is elolvassa a Csend túloldalán valaki, talán ezeket is érdemes leírni.
talán, talán.
no, majd meglátjuk.
