mint az a lobogó szárnyú kisbogár is a múltkor száguldozó autóm szélvédőjén az autópályán.
mint a sárguló levelek is a fákon, amint éppen cipőm elé hullanak, ahogy futva sietek át reggelenként a vizes utcákon.
legyen szelíd a szél, mely visszaviszi az apró utazni vágyókat oda, hol kisbogarakra méretezik az álmokat.
legyen puha a kéz, mely felemeli a földről az elmúló szépséget.
legyen mindenki valakinek szívbemarkolóan fontos.
ujjaimban lehetőséget álmodik a kapaszkodás: két dolgos kezet, simítást, búcsúintést, kenyérsütést.
színes falevelekről álmodik a fájdalom. mi idelentről nézve értelmetlen zuhanás, az odafentről talán hazafelé tartó bogarak megfáradt repte, kitárt kezek bizalma, felszabadító megbocsátás...megannyi aláhulló haiku egy-egy esős, szomorkás őszi reggelen.
