megsimogatom és megcsókolom a kezét, tisztelettel és köszönettel...úgy mindenért.
elkészítem a reggelijét, s miközben visszabújok még kicsit az ágyba, megemlítem az eldugult vécét.
hallom, amint indulás előtt még megjavítja.
az élet, a szeretet olyan reális.
néha kilépek ebből a realitásból. egyedül. nem jöhet velem senki. könyvekbe merülök, szavakba, miket senki sem olvas el, irdatlan hosszú sétákba a magányos, ébredő erdőben, ücsörgésbe a kis rejtett tó partján.
de mindig visszajövök. nem csak a lábam, a kezem, a lelkem is visszajön. melegszendvicset és mézes teát viszek ágyba az ébredő kamaszoknak, bevásárlólistát írok, szennyeskosarat kiürítek, nem túl lelkesen, de nem is sietve, és egyáltalán nem rosszkedvűen.
csak úgy, reálisan.
minden perc megáll kicsit, pontosan egy percnyi időre, felragyog és tovatűnik, igen, pont itt, ebben a szombat reggelenként szokásos szétesettségben is.
néha megállok egy tisztás közepén vagy megállok a konyhám közepén vagy megállok egy számolás közepén, s hallgatom a levelek hullását, hallgatom a percek múlását.
hallgatom, milyen ritmusra dobog bennem, milyen ritmusra dobog a világban Isten szerető, fájdalmas, gyönyörűszép szíve.
