fel a dombon,

majd végig a templom melletti erdei úton, a kereszt és a kis kápolna közötti tisztásról az új ösvényen át, azon, ami a fák kivágása után képződött még múlt évben, majd egy nagy kört téve eljutni a házikóig, s onnan ugyanígy vissza, a kápolna, a tisztás, a kereszt, a templom, a domb...- bárcsak így ismerném saját magamat is, ahogy ezt a helyet, ezt az erdőt, s benne minden fűszálat
az erdő fölött szürke az ég, szürkületben szürkék az utak is, a fenyőfák meg amúgy sem színesednek
csak mennék és mennék, a végtelenségbe, úgy tekerem többszörösen is szorosra magam körül a hallgatást, mint egy piros takarót
sose térek haza üres kézzel, ma sárga virágokat szedtem: kis lámpások ők az út mentén
a domb tetején megállok még kicsit, akkor indulok csak tovább, mikor látom felragyogni a fényeket a távoli tanyákon
fölöttem végtelen az ég, nem jutok most eszébe éppen senkinek, nem félek most éppen semmitől, csak a fák ölelnek bátortalanul ideiglenes menedéket az út fölé, amelyen megyek hazafelé