Mikor

úgy érzem, elveszítettem valahol a mindennapok sodrásában az örömre való képességemet, vagy unatkozom, millió dolgom mellett és közepette is, vagy mikor olyannak tűnik a lelkem, mint egy lámpás, amit épp eloltottak - akkor visszamegyek oda, ahol még úgy emlékszem, égett a láng. Egészen egyszerű dolgokat teszek. Korán reggel sétálni indulok a hajamat ráncigáló szélben, színes leveleket gyűjtök, hazaérve gyertyát gyújtok, papíron kertet tervezek, hosszasan hallgatok, szavak nélkül imádkozok, ok nélkül is sírok, s végigolvasok, ha lehet, egy egész hosszú napot. Jelen vagyok. Leülök a konyhaasztalhoz, és nem sietek, magamat adom ajándékba, az időmet, a figyelmemet annak, akinek szüksége van rá(m). Nem ezektől tér vissza az öröm. De utat készít neki, s oly szükséges, mint hosszú idő után kinyitni egy bezárt szobában az ablakot. Oly szükséges, mint védeni a szívben a kicsi lángot. Mert ha kialszik, vele együtt elfogy az erő is, s szürke lesz, s fény nélküli, s elhagyatott körülöttünk a világ.

Through the eyes of love.

Érettségi tabló helyett úgy döntött annak idején az osztályunk, hogy mindegyikünk kap egy-egy saját fényképalbumot. Még emlékszem, hogy rólam egy rettenetesen hideg reggelen készült fotó, talán kémiaóra előtt, egy társunk készítette, mert a mi osztályunk hivatalos fotóst sem akart, meg semmit sem, ami amúgy szokásos volt. Arra is emlékszem, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban, mert számomra úgy tűnt, mindenféle szempontból kilógok onnan, s nem csak azért, mert mindenkit sokkal jobbnak, menőbbnek, okosabbnak és szebbnek láttam magamnál. Én az albumban is csak úgy gyorsan átlapoztam a saját fotómat tartalmazó oldalon. Hogy ne is lássam.
De a gyerekeim most ráakadtak, s ők egyszerűen csodálatosnak látnak engem. Olyan kis helyesnek. Teljesen rendben volt szerintük - s nekem csak az ő véleményük számít - a ruhám, az arcom, a mindenem.
Én máshogy emlékszem. Akkor úgy gondoltam, nincs nálam jelentéktelenebb személy ezen a világon.
Nos, úgy tűnik, tévedtem.

Váratlan

dologból annyi, de annyi történt az utóbbi időben, hogy teljesen hozzászoktam.
Helyzetek, esetek, törések, veszteségek, kiadások - egy idő után már majdhogynem mindegy.
Csak az ezen a héten véletlenségből összetört üvegajtó-, tányér-, gyertyatartó- és pohártörmelékek darabjai megtöltenek egy egész nagy vedret.
Tegnap például az ebédlőasztal fölötti csillár esett le, magától.
Ma pedig, az irodába beérve azzal fogadott a főnököm, hogy sajnos nem működnek a gépeken a programok, nem lehet ma dolgozni.

Ezen a ponton döntöttem úgy, ha már váratlan, akkor legyen ezúttal valami jó.
Például idő. Akár több óra is, amikor azt csinálok, amit akarok. Aranyló napsütés az arcomon, naplóírás a Duna partján, kávé a sétához, képeslapok, a piacról virág, álomszerű lassúsággal felém úszó hattyúk, a gyerekeknek pedig hosszasan, szeretettel kiválasztott apró ajándékok, csak úgy, semmilyen alkalomból, csak úgy... váratlanul.

Ott álltam

szombaton is - mint annyiszor máskor már az itt eltöltött évek során - a környék valamelyik csodaszép, így ősszel már javában hideg templomában éneklő kicsiny, falusi kórus első sorában. Magam mögött hagyva az itthoni káoszt egyszerűen csak úgy beléptem, mintha egy másik időbe és térbe, egy ilyen tiszta, hűvös, ünnepélyes helyre, hol minden szónak és mozdulatnak helye, ideje és jelentősége van. Ennyi. Egyszerűen csak jó volt, mintegy ellenpontjaként az életem többi részének ott állni, végtelenül hálásan, hogy ott állhatok, mintha csak nem lennék én se más - mi többre, szebbre vágyhatnék? -, mint egyetlenegy szó, amelynek helye, ideje és jelentősége van az időnek és térnek ennek a metszéspontjában, amelyben élnem adatott.

Mikor

el kellett mennem a minap itthonról két egész plusz egy fél napra, a gyerekek gondoskodtak mindenről és mindenkiről, aki akkor éppen nálunk volt.
Felosztották maguk közt a házimunkát, főztek, takarítottak, sütöttek palacsintát, rendeltek pizzát, elmentek sétálni a nagymamával, odafigyeltek rá, hogy közösek legyenek az étkezések, s hogy meg legyen gyújtva a gyertya is ilyenkor az asztalon.
Amint hazaértem, abban a pillanatban visszaadták a felelősséget. Hangosabbra tekerték a zenét a fülhallgatójukban, eltűntek a szobájukban, azóta újból otthagyják reggeli után a tányérjukat az asztalon, s szólnom kell megint, hogy segítsenek megteríteni ebédre, továbbá szinte soha sem jut eszükbe visszarakni a sajtot a hűtőszekrénybe, mikor megeszik éjféltájban a második vacsorát.
Csak közben én már tudom, hogy sokkal többre képesek, mint amit bárki is kinézne belőlük, hogy a szavaim lehet, mind egy szemig falra hányt borsóként pereg le mellettük, de a példámat - akarják vagy sem - hordozzák.
S még azt is tudom, amit mindig is tudtam.
Hogy m é l t ó a k a beléjük vetett rendíthetetlen bizalmamra.

Világgá mentem,

hogy aztán ott várjak sokáig, türelmesen, kicsit dideregve egy sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.
Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.
S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.
Világgá menni egyébként azért szoktam, hogy elmondhassam azt, ami elmondhatatlan. Például: nem biztos, hogy bírni fogom. De hogy mégis: ha nem lehetséges, hogy könnyebb legyen, akkor hadd legyen valamennyivel több az erő.
Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.
Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.
S ahelyett, amire vágytam, meglehet, pont azt kapom, amire szükségem van.

Nem tudunk

másokkal sem annál sokkal szebben bánni, mint ahogy azt saját magunkkal tesszük, ezért van az, hogy az utóbbi idők képességeimet néha szinte hogy meghaladó erőfeszítései után én ma reggel sokáig aludtam, s miután felébredtem, sokáig maradtam az ágyban, sőt, ott ittam meg a kávét is, sőt, még olvastam is, és csak úgy néztem az ablakon át az októberi esőt, egyúttal megengedtem mindenkinek, a vendégnek is, hogy saját maga keresse meg és készítse el a reggelijét, és egészen őszintén beismerem, hogy nem tudok mindennek megfelelni, aminek kellene, nem is akarok, és még őszintébben hadd mondjam el, hogy nem vagyok tökéletes, és egyúttal megengedem mindenki másnak is ezen a világon, hogy ne legyen tökéletes.