A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.