Zsoltárok.

Ha tudom, vagy úgy gondolom valakiről, hogy szomorú, beteg, vagy rosszkedvű, esetleg elkeseredett, akkor én vagyok az a személy, aki megpróbálja őt felvidítani. Levelet írok, vagy képeslapot, ajándékot készítek és elküldöm postán, ebédet főzök, látogatóba megyek, közös programot szervezek, mesélek, túl sokat beszélek, vigasztalok, bátorítok - ha akarja ezt a másik fél, ha nem.

Néhány napja egész délután csak ültem és szomorkodtam. Semmi különösebb okom nem volt rá, esetleg csak annyi, hogy sokkal jobban fájt a jobb karom, mint eddig bármikor, de ez még nem ok a szótlanságra vagy a teljes visszahúzódásra. (Végre orvoshoz menni vele, ehhez talán már elég ok, valóban.) És emlékszem, mennyire hálás voltam, hogy senki sem próbált meg mindenáron felvidítani. Nem arról volt szó, hogy nem vették észre a rosszkedvem, vagy közömbös lett volna a bánatom - egyszerűen csak érezték, nem mástól várom el, hogy boldoggá tegyen, s kaptam néhány órát, amikor lehettem annyira szomorú, amennyire csak akartam.

Rólam amúgy nem sokan tudják, ha problémáim vannak. Betegen is elmegyek dolgozni, s csak egészen ritkán panaszkodok. Egyrészt azért, mert valóban derüs hozzáállásom van az élethez, másrészt pedig tudom, ebben a szenvedésekkel teli világban, másokhoz képest kivételesen könnyű életem van. Nincs jogom siránkozni.

Az elmúlt hétvégén elolvastam a zsoltárokat, mind a százötvenet. Körülbelül hat-hat és fél óra kellett hozzá. S a flow-szerű, folyamatos olvasása ezeknek az imáknak teljesen kimozdított az egyensúlyomból. Arra jöttem rá, hogy panaszkodni lehet és szabad. Soha életemben ennyi bosszúálló, irigykedő, kesergő, haragvó, önigazult kijelentést, mint amennyi itt egy helyen van, még nem olvastam, nem hallottam. És persze, vannak ujjongó, kérlelő, bűnbánó, Istent magasztaló mondatok, az előbbieknél sokkal több. Mégis. Az emberi szív mélyéből előtörő érzelmek leplezetlensége meglepett. És az is, hogy ezeknek helye van a Szentírásban. S ha ez így van, akkor lehetséges, az én hasonló érzelmeimnek is helye van valahol ebben a világban.

Minden második hét hétfőjének az estéjét az imacsoportommal töltöm. Ez így azért nem egészen igaz, mert néha csak minden második hónapban jutok el. Időnként csak négyen ha vagyunk, máskor akár tízen is. Nem zárt társaság, nem is különösképpen baráti, s annyira különböző korúak, származásúak és érdeklődésűek vagyunk, hogy amúgy biztosan nem sok közünk lenne egymáshoz. Amit a legjobban értékelek magunkban, az az őszinteség. Egy kegyetlen világban, ahol elvárják, hogy mindig erősek legyünk, ne zavarjunk, ne öregedjünk meg, ne legyünk negatívak, ne legyünk passzívak, léteznek helyek, ahol lehetek gyenge. Zavarhatok. Elmondhatom azt is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok hinni, s rendben van, ha a beszélgetés végén sokkal több kérdés van bennem, mint az elején volt.

Egy-egy ilyen este egészen konkrétan és praktikusan úgy zajlik, hogy teát főzünk, énekelünk néhány dalt, röviden mindenki elmondja, hogy mi történt vele az elmúlt két hétben - minek örül, mi miatt bánkódik -, ezután imádkozunk - egymásért és a világért -, végül elővesszük a Szentírást, és egyszerűen csak beszélgetünk egy adott szöveg mentén. Egy ideje a Lukács evangéliumát olvassuk.
Az elmúlt hétfő este úgy alakult, hogy éjszakába nyúlóan csak arról beszélgettünk, mi nyomja a szívünket. Ó egek, nagyon-nagyon sok minden nyomta a szívünket. Mikor azon gondolkodtunk, inkább ne is vegyük elő a Szentírást ma, hiszen olyan késő van, akkor egyikünk azt mondta: de hát akkor csak magunk körül forogtunk! Emeljük fel a tekintetünket valamire, ami több önmagunknál.

Olvastam egy történetet egy burmai újságíróról, akinek hosszú időt kellett börtönben töltenie. Az elején minden erejét elvette a félelem, a harag, az aggodalom. Aztán eldöntötte, élni akar. Ezért elkezdte reggel rendbetenni az ágyát. Összehajtogatta a takaróját, lassan, odafigyeléssel fogyasztotta el a reggelijét. Minden reggel elénekelte az összes dalt, amire csak emlékezett, és felidézte élete szép emlékeit. Ebéd után mindig panaszkodott, sírt, zokogott. Megengedte magának, hogy kiöntse a lelkét, de határt szabott a sírásnak. Késő délután mindig a jövőre irányította a gondolatait, terveket szőtt arra vonatkozóan, hogy mit szeretne még elérni az életben. Este pedig, közvetlenül elalvás előtt elképzelte a legapróbb részletekig, milyen lesz majd hazaérkezni. Elkezdte megünnepelni a vasárnapot, mint különleges napot. Ehhez kérelmezett egy gyertyát, amit meg is kapott négy hónap után. Mikor rájött, hogy gyufát nem adtak hozzá, azt is kérelmezett, egy hónap múlva azt is megkapta. Így minden vasárnap reggel meggyújtotta a gyertyát, ez volt az ő istentisztelete, ez adott neki reményt arra nézve, hogy egy szép napon szabad lesz újra.

Mindennek, aminek köze van ahhoz, hogy emberek vagyunk és emberi érzéseink vannak, helye  és ideje van az ég alatt. Nem az az igazi imádság, amit azután mondunk el, miután valamennyire ráncba szedtük magunkat. Panaszkodni szabad. Kell. Mint ahogy határt is szabni neki.

Olyan fárasztó vagyok, mikor mindig mindent rendbe akarok hozni. Mikor mindig mindenkit boldoggá akarok tenni. Magamat is. Mintha rajtam múlna.

Töredezetten írtam, túl hosszasan. Pedig egyetlen mondat is kifejezthette volna, amit gondolok:

Nem kell ahhoz mindig boldog legyek, hogy boldog legyek.