Sunday, September 9, 2018

Új év.

Az én személyes új évem mindig ősszel kezdődik. Nem január elsején, nem is tavasszal, mikor minden friss és zöld, hanem most, mikor reggelenként már ködbe borul a táj, s a munkahelyem előtti fa alól felszedhetem a legelső fényes gesztenyét.
Úgy igazán érezni, hogy élek, ilyenkor szoktam. Virághagymákat a kertben ilyenkor ültetek.

Segítettem átnézni a lányom kofferjét, mielőtt útjára engedtem őt a világ végére. Abban mindketten egyetértettünk, hogy inkább két-három pulóver maradjon itthon, de a kedvenc plüssmackójának akkor is mennie kell. Nem könnyeztem, mikor, vissza sem nézve, eltűnt az repülőtér hideg neonfényei alatt, az utána bezáródó ajtók mögött.

Álmaimat, mint aludni térő magvakat helyezem bele a tervbe, mely nagyobb annál, mit szívem felfogni képes.
A távolba vezető utak talán közelebbre vezetnek, mint én azt sejteném.

Magam sem értem, de így van: amikor, mint levél a faágtól, minden búcsúzik, bennem akkor válik leginkább fénylővé a remény.


4 comments:

Katalin said...

Úgy érzem, mindig hatalmas bátorság kell utánanézni a távozó szerettünknek, kiszakad a szívem és utánafutni szeretnék, látni a hátát, ahogy eltűnik...(kedvem lenne kötelezővé tenni a kabátok hátulját feliratozni, olyanokkal, hogy "jó lesz ne félj" meg "c'est la vie",vagy "majd jövök"... vagy mittomén, csak ne az elfordított fejére emlékezzek...

csillag said...

Mindig is csodáltam, hogy Sára milyen bátor és kalandvágyó :)
Remélem hogy jól fogja érezni magát!

Piroska said...

Az Úr legyen vele a "világ másik végén" is 😇

kiddos said...

most a nyakadba kötnék egy Shalom-sálat :) everything is gonna be fine :) (csak a fürge ujjaimat elő kellene kotorásznom...)