Új év.

Az én személyes új évem mindig ősszel kezdődik. Nem január elsején, nem is tavasszal, mikor minden friss és zöld, hanem most, mikor reggelenként már ködbe borul a táj, s a munkahelyem előtti fa alól felszedhetem a legelső fényes gesztenyét.
Úgy igazán érezni, hogy élek, ilyenkor szoktam. Virághagymákat a kertben ilyenkor ültetek.

Segítettem átnézni a lányom kofferjét, mielőtt útjára engedtem őt a világ végére. Abban mindketten egyetértettünk, hogy inkább két-három pulóver maradjon itthon, de a kedvenc plüssmackójának akkor is mennie kell. Nem könnyeztem, mikor, vissza sem nézve, eltűnt az repülőtér hideg neonfényei alatt, az utána bezáródó ajtók mögött.

Álmaimat, mint aludni térő magvakat helyezem bele a tervbe, mely nagyobb annál, mit szívem felfogni képes.
A távolba vezető utak talán közelebbre vezetnek, mint én azt sejteném.

Magam sem értem, de így van: amikor, mint levél a faágtól, minden búcsúzik, bennem akkor válik leginkább fénylővé a remény.