Aki él, az lélegzik.

Aki lélegzik, az él.

Aki önmaga körül forog, az olyan, mintha folyton csak belélegezne.

Amikor nem tudok szép véleménnyel lenni magamról, mindig rájövök, ez olyankor és azért van, mert túl sokat foglalkozom a hibáimmal, a félelmeimmel, a múlttal. Tehát saját magammal.
Olyankor van, amikor sajnálom magam. Amikor mást hibáztatok.
Amikor tárgyakat gyűjtök, csak úgy, hogy több legyen belőlük.
Amikor elolvasok egy könyvet, végighallgatok tíz TED-beszédet, aztán húsz igehirdetést, előadást egymás után is akár - mégsem változtatom meg az életemet.

De amikor odaadom magam, amikor belefeledkezem valamibe, amikor hálás a szívem, s másokkal is törődöm, amikor meg tudok változni, amikor nem akarom azt, ami nem az enyém, de teljes szívvel akarom, ami viszont az, amikor nem adom fel - akkor elkezdek kilélegezni is.

Kapok és adok, anélkül, hogy elvéteném a ritmust, anélkül, hogy felborítanám a lélekben az oly törékeny egyensúlyt.

Belélegzek. Kilélegzek.
Lélegzek.
Élek.

Utak.

Néha eltévedünk az egymáshoz vezető utakon. Nem értjük egymást, vagy ha igen, akkor félre. Néha nem oda érkezünk, ahova elindultunk.
Az utak bonyolultak, és nincs térkép. Behavazódnak, benövi őket a gaz, elfelejtődnek, járhatatlanná válnak, egyirányúvá, zsákutcává vagy inkább autópályához hasonlóvá ebben a rohanó világban, száguldozik el egymás mellett a sok magányos autós.

Mikor a jelen pillanat túl fájdalmas és zavaros ahhoz, hogy itt akarjunk időzni, a múltban keresünk járható ösvényt. A régi időkről kérdezek, hímzésekről, emlékekről. Őszintén tanulni akarok. Elővesszük az összes kézimunkát, nem először, nem is utoljára. Mert amikor ezek készültek, még minden fényes volt, és érthető. Ezért ha a jelenben eltévedünk, oda megyünk vissza, reményt meríteni a jövőhöz.

Hiszek az utakban. Hogy előbb-utóbb hazatalálunk. Egyszer megérkezünk. A hó tavasszal elolvad, az irányok még megváltozhatnak, s az autópályák mentén levő benzinkútaknál megpihenve talán lesz kivel majd meginni egy csésze kávét.

Aki a saját szívében békére talál, az a környezetében is létrehozza előbb-utóbb. Megtalálja a módját. Megtalálja az utat, s ha mégsem, saját maga tapossa ki - a szépség, a szeretet és elismerés útjait.

Naplók.

Szeretem a naplóírás minden hagyományos és rendkívüli formáját. Szeretek hagyományos naplót írni rendkívüli módon, és rendkívülit egészen hagyományosan.
Szeretem a teleírt füzeteket. A blogot. Tizenkét éve írom! Szeretem az instagram fényképeit. Újabban lenyűgöz, hogy a story funkcióval egy nap után el is tűnnek az oda feltöltött fotók. Van, amit megőrzünk, van, amit elengedünk. Mindig új élmények jönnek, mindig továbbmegyünk - ez is fontos gondolat.
Szeretem a növényeimet, a könyveimet, mindegyikhez fűződik egy-egy történet. Tudom, kitől kaptam, mikor vettem, miért és hol.

Múlt héten kávézni voltam néhány baráttal. Az asztalunk szép, régimódi abrosszal volt leterítve, s én lefotóztam, magammal hoztam a hímzett rózsák mintáját.
Itthon támadt egy ötletem. Egy hímzést szerettem volna készíteni nekünk, lányoknak, a fürdőszobába. A tükör mellé közvetlenül, egy reggeli üzenetet: Jó reggelt, szépségem! Apróság, de úgy magával ragadott, úgy belemerültem, hogy még az ebédfőzést is elfelejtettem. A gyerekek sütöttek maguknak rántottát, főztek spagettit. Hagytak alkotni.

A varrás nem lett tökéletes, de én mégis szeretem.
Mindig eszembe fogja juttatni a barátaimmal töltött téli délutánt. A kávéscsésze mellé helyezett apró süteményt. A kedvességet, a nevetést. Hazafelé autózva a dombok kontúrját, s hogy sokadjára is milyen gyönyörűnek láttam messziről megpillantva a falunk kivilágított templomának látványát.
Eszembe fogja juttatni, nem csak azért vagyok fontos, mert én szoktam főzni az ebédet. Nem csak azért, mert hasznos dolgokat végzek a ház körül.

Ez a kis rózsa több, mint egy kedves ötlet: utamon ez is szívbéli emlék, vászonra hímzett naplóbejegyzés.

Valamelyik

kisasszony - idén fog érettségizni - úgy döntött, Valentin nap alkalmából, s mert ez az utolsó együtt töltött évük, vesz egy-egy szál rózsát a négy legjobb barátnőjének. Mivel másnap reggel busszal kellett volna mennie iskolába, eléggé furcsa manőverezésbe kezdett. Először is elkezdett siránkozni, hogy ő képtelen lesz a táskávájal, a tornazsákjával és a rózsákkal együtt felszállni a buszra. Fel se férne. Aztán elkezdett mérgelődni. Ajtókat a kelleténél nyomatékosabban becsukni. Mindenféle más ok miatt zsörtölődni. Sértődötten fel-alá járkálni. Végül megkérdeztem. Édes csillagom, mondd, mit szeretnél? És csak mondta-mondta. Nem tudja, hogy vihetne annyi csomagot a buszon. Nem érti, miért nem törődik vele igazán senki. Szeretnéd, hogy elvigyelek autóval? Olyan nehezen tudta kimondani, hogy igen, azt szeretné, ha elvinném autóval. Hogy tulajdonképpen nincs semmi baja, csak szeretné, hogy elvigyem.
Elég lett volna, ha kéri. Ha odajön hozzám, és egyszerűen megkérdezi. Nagyon ritkán mondok nemet. Olyan szívesen teljesítem a gyermekeim kívánságát!

Amikor bántjuk egymást, amikor vádaskodunk, mérgelődünk, háborgunk, szomorkodunk - talán elég lenne csak egy kicsit csendben lenni. A dolgok általában kevésbé bonyolultak, mint ahogy az első látásra tűnik. Nem biztos, hogy lehetetlenek. Nem biztos, hogy teljesíthetetlenek.
Mi emberek általában mind ugyanarra vágyunk: szeretetre, megbocsátásra, elfogadásra. Barátságra.
Csak olyan nehéz elhallgatni, kicsit csendben lenni, majd egyszerűen csak...kérni.

Reggelenként

sosem úgy kelek fel, hogy köszönöm, de elég lesz, ha a mai napot épp hogy csak túlélem. Bár néha az is elég nagy teljesítmény.
Reggelenként én mindig egészen komolyan azt hiszem, megváltoztatom a világot. Megtalálom a hivatásom. Kitalálok valami eredetit. Vagy valami meglepetés ér. Nem tudom mi. Valami. Elkezdek végre élni! Nem csak létezni.
Vegyük például a tegnapi napot. Csak egy nap, amit itthon töltöttem. Ugyanabban a társaságban, házban, ugyanabban a csendes faluban, ahol mindig is töltöm a napjaimat. S ahol néha még reggeli előtt, a legelső nem-a-leggondosabban-megfogalmazott megjegyzésre elmegy a kedvem a létezéstől is, nem hogy a világ megváltoztatásától. Vagyis hát elmenne, ha nem úgy gondolnám, ahogy gondolom:
Nem azért vagyok itt, hogy kapjak, hanem azért, hogy adjak.
A világ körülöttem - ami pont olyan hétköznapi, érdekes, unalmas, kétségbeejtő, elbűvölő, mint mindenki más körül a világ - csak akkor változik meg, ha nem azt nézem, mi az, amit elvárhatok, hanem mi az, amivel szolgálhatok.
Próbáld csak meg minden erőddel megtartani az életedet! El fogod veszíteni.
Add oda másokért! Olyan szépségre fogsz találni, amiről nem is álmodtál.
Még akkor is, ha a világ legcsendesebb falujában töltöd a napjaidat, ugyanabban a házban, ugyanabban a társaságban, ahol mindig is.
Lehet, hogy csak a környék macskáinak lesz jobb a napja attól, hogy megtöltöd az ajtó előtti tálkákat. Lehet, hogy csak néhány cinke lesz boldogabb attól, hogy teleaggatod a bokrot madáreledellel. De akkor tényleg nem elfelejteni megetetni külön a macskákat is! Lehet, hogy csak a családnak lesz kényelmesebb a délutánja, ha rendbetett háztartás, meleg étel várja őket, mikor hazaérnek. Lehet, hogy csak a friss jogosítványos lányod szeme kezd el mosolyogni, mikor látja, vársz rá az iskola előtt, és ő vezethet haza a felügyeleted mellett még akkor is, ha kissé csúszósak az utak. Lehet, hogy csak az anyósodnak lesz kicsit örömtelibb a napja, mert elviszed magaddal bevásárolni.
Minden tovaszálló pillanat olyan, mint egy kicsi ajtó. Némelyiken nem lépek be soha. Mert fáradt vagyok, mert nincs kedvem, mert nem látom értelmét, vagy mert túl kemény hozzá a szívem.
De némelyiken belépek. Egy-egy alkalmat megragadok. És ott olyan szépségre találok, amiről nem is álmodtam. Olyanra, ami megváltoztatja a világot. Az enyémet legalábbis.

Vadregény.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. Napok óta csak listákat írt, csomagolt, ruhákat, könyveket, ágyneműt, edényeket, a fazekat is elővettük, amit még tőlem kapott volt egy évvel ezelőtt a születésnapjára, amikor hivatalosan is felnőtt lett. Jövendő háztartásának első darabját szerettem volna, ha tőlem kapja.

Szombat éjjel hatalmas hó esett itt fent a dombokon. Vasárnap nem sokan merészkedtek ki a házakból. Az amúgy is csendes falu, ha lehet, aznap még csendesebb volt.
Kamásnit húztunk a nadrágunk fölé, úgy indultunk sétálni még egyszer, mielőtt elmegy, az erdőbe.
Előttünk egyetlen személy járt arra, de a nyomokból ítélve, még a kanyar előtt megtorpanhatott, félig megfordulva még kicsit toporoghatott, ide-odavetődve a biztonság s az érintetlen erdő kalandjának lehetősége között, majd döntött: inkább visszafordul.
Mi továbbmentünk.
Az erdő közepén levő házban lakó család sem mozdult ki aznap. Csak az ablakok világítottak a korai sötétedésben, a függönytelen üvegen át messziről is kivehető volt a szemközti falon kissé ferdén függő fekete-fehér esküvői fotó.
A hó teljesen kiszámíthatatlan mélységű volt. Néhol bokáig ért, máshol combközépig. A fák némelyike földig hajolt a ránehezedő fagyos hórétegek alatt. A fenyőfák többnyire egyenesen vészelték át eddig a telet, egy-egy gyengébb, magányosan álló fa derékben kettétört.
Az erdei állatok is szokatlanul csendesek voltak, mintha részei lennének egy éppen elkészülő fotó kedvéért mozdulatlanságba dermedt tájnak. Egyetlen őzike bátor, friss nyomai keresztezték útunk, keresztben haladhatott át nem sokkal érkezésünk előtt a behavazott ösvényen, majd eltűnt egy valószínűtlenül sűrű bokorban.
A kis tó teljesen behavazva. A forrásból, mintha csak egy mindenre elszánt, reményteljes gondolat lenne, cérnavékonyan csordogált a jéghideg víz. Mellette a faasztalon, padokon legalább félméteres, fagyos hóréteg.
A tájnak fehér, kék, szürke, sötétbarna és egészen világosbarna színe volt. És hóillata.
Itt-ott száraz füvek sárgája tűnt fel az út mentén, emlékei az elmúlt nyárnak.
Az erdő ajándékai: egy letört fenyőág s egy tölgyfa kicsi ága, rajta száraz, barna levelek. Hazahoztam őket, a konyhaablak párkányára tettem egy fehér bögrébe.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. S hiába voltam előtte és utána is annyira támogató, vidám  és bátor, amennyire csak tőlem telt: aznap hajnalban arra ébredtem, hogy folynak és folynak a könnyeim a párnámba.
Mégis. Ha rágondolok, míg élek, nem ez fog eszembe jutni.
Hanem az, ahogy előtte való nap hosszú ideig álltunk a fenyőfák alatt térdig süppedő lábakkal, kamásnin át is átázott nadrágban a hóban, miközben pici, kristálytiszta jégcsapokat törtünk le a fölénk hajló ágak hegyéről, semmiségekről beszélgetve, nagyokat nevetve, amint hangosan ropogtatva, mint a cukorkákat, esszük őket a ránk sötétedő lassú, fagyos téli délutánban.