Sven.

Hát itt van. Hazahoztuk.
Úgy hívják, hogy Sven.
Tegnapelőtt találtam meg véletlenül a szekrény alján azt a nyakörvet, amit még nyolc évvel ezelőtt vett volt valamelyik kisasszony. A kutya itt errefelé, nálunk egy réges-régi, már beteljesedni nem is remélt, gyermekkori álom.
De most itt van. Végre.
Repkedő fülekkel, kissé csámpás, rohanó léptekkel érkezett a házba s az életünkbe.
Az az igazság, hogy nagyon aranyos.
És az is, hogy többnyire megrökönyödve figyelem, milyen furcsa. Macskákhoz vagyok szokva.
Első dolga az volt, hogy kiszórta a földet a padlón tartott növényeim cserepéből, aztán kihúzgált néhány könyvet azok közül, amelyeket így éppen egyszerre olvasok, ezért kéznél tartok a kisasztalon, aztán szájába vette az aktuális kötnivalóm gombolyagát és végighúzta a szobán. Megugatta Micit, aki elmenekült, ami lelkiismeretfurdalást, sírógörcsöt eredményezett az újdonsült gazdinál, s én hirtelen azt sem tudtam, őt vigasztaljam, vagy a macska után fussak.
(Ja, még nem szobatiszta.)
Így ért véget, kissé megszeppenve, az első kutyás nap.
Ha címet kellene neki adni, lehetne akár azt is, hogy: nem volt elég bajunk, hát csináltunk magunknak.
Csak viccelek.
Legyen inkább az: Isten hozott hozzánk, kicsi Sven. A rendetlenséggel együtt, amit okozol, a könnyekkel, a nevelésedre irányuló fáradozással, a felelősséggel együtt. S a nevetéssel, vidám történetekkel, sok-sok sétával, valóra vált álommal, életre szóló barátsággal is...Érkezésed magával hoz valamit, amit egy-egy könyv, hobbi, számítógépes játék soha nem tudna megadni: az élet kiszámíthatatlanságát és ajándékát. 

A szerdák.

A szerdák attól fontosak, hogy este fél héttől mindig énekórán vagyok.
És még attól is fontosak, hogy az a másfél-két óra csak az enyém.
Attól is, hogy míg énekelek, addig párhuzamosan valami másra is szoktam gondolni, bármire, ami éppen foglalkoztat.
Az utóbbi énekórák mindegyikére pontosan emlékszem, hogy ezért, hol azért.
Őszintén szólva mostanában szinte mindegyikre amiatt, mert az éneklés mellett minden erőmmel arra is koncentrálok, elég gyorsan pislogjak ahhoz, hogy a könnyeim ne csorduljanak ki, elég nyugodt maradjon a hangom, hogy ne törjön meg, elég összeszedett legyek, hogy ne kezdjek el egyszerűen csak sírni.
Karácsonyra készülünk. Altatódalokat éneklünk.
S ez eszembe juttatja az időket, amikor én énekeltem őket a saját gyermekeimnek. Hihetetlen, hogy már csak egyikük van itthon, s ő is már csak két évet.
Titokban, hogy senkise vegye észre, lassan minden eddigi vagányságom odalesz. Ezért nem akarok írni vagy beszélni az őszről. Idén, gondoltam, inkább csak hallgatok az elmúlás szépségéről. De aztán egy hosszú séta után meggondoltam magam.

Az elmúlt hétvégén hazajött egy napra a nagyobbik, s arra vágyott, hogy elmehessen egyedül sétálni az erdőbe. Hiányzott neki a nagyváros zaja után a csend.
A középső minden nap fotókat küld a világ másik végéről. Én csak napi egy életjelet kértem, mikor elment, de ő annál sokkal-sokkal többet ad.
A kicsi hallgatag lett. Még annál is hallgatagabb, mint amilyen amúgy is lenne. Aki testvérekkel nő fel, azt megviseli, ha egyedül marad. A múlt szerdai énekórán miatta nyeltem a könnyeket, de csak addig, míg valamelyik karácsonyi dal közepén eszembe nem jutott, hogy veszek neki egy kutyát. Négy nap múlva érkezik. Mintha kicserélték volna. Ragyog, beszél, tervez. Átrendezte a szobáját.

Hét éve minden szerdán este fél héttől énekórán vagyok. S az utóbbi időben ma először nem gondoltam párhuzamosan semmire. Csak énekeltem. Karácsonyra készülünk. Idén is lesz ünnep, idén is van ősz, idén is megírom a szokásos bejegyzéseket az aranyló reggelekről, a változásról, az elmúlásról, s hogy lassan, de biztosan - megvigasztalódom.

Szépség.

Felfoghatatlan, meghatározhatatlan.
Bárhol megtalálható.
Égen és földön, rendben és káoszban, örömben és bánatban, mosolyban és sírásban, betegségben és egészségben, jóban és rosszban, várva, váratlanul.
Míg a ruhákat teregettem ma reggel, észrevettem az utolsó rózsákat a már szinte csupasz kertben.
Némelyik már rég odaadta önmagát, már elhullatta szinte összes szirmát.
Némelyik még erős, javában virágzik, illatozik.
Némelyik még csak ígéret, még előtte a jövő.
Csokromban mindegyiknek helye van. 
Úgy döntöttem, behozom őket. Hirtelen fagy nehogy tönkretegye őket, hadd díszítsék inkább a konyhámat.
A szépség mint fogalom, tulajdonképpen meghatározhatatlan. Felfoghatatlan, mint a szeretet, a naplemente, a megváltás, mint a harmat, vagy egy könnycsepp, vagy a végtelen.
Néha pedig, csak egyetlen pillanatra, de megtekinthető, felismerhető, átélhető, néha elfér egyetlen befőttesüvegben, elfér a tenyeremben.

Minden egyes

kijelentés, amit magammal kapcsolatban megfogalmazok, hangoztatok, itt-ott másokkal is közlök, s amiről úgyis tudom, saját magamon kívül tulajdonképpen csak azokat érdekel, akik valamilyen oknál fogva, s még jobb, ha teljesen oktalanul is, de szeretnek - meghatároz. Jellemez. Fontos és érdekes. Főleg ha arra vonatkozik, mi az, ami tetszik, amit szeretek, amihez értek.

Ha arra vonatkozik, mi az, ami nem tetszik, amit nem szeretek, amihez nem értek, amit jószántamból soha nem választanék, az inkább - veszem észre - korlátoz. Beskatulyáz. Pedig az élet eléggé komplex. Érdekes. Édes és kedves, s tele van meglepetésekkel, változásokkal.

Egészen apró, említésre sem méltó dolgokban - de attól még természetesen megemlítem őket - próbálom ezt a szűkösségét tágítani a világomnak.
A túloldalon mindig találok valami szépet.
Például.
Egész életemben sose szerettem bolhapiacra járni. Sose találtam ott semmi jót, nekem kellőt. Voltak szemeim, mégsem láttam a sok kincset. Merthogy- mondogattam - nem vagyok az a bolhapiacos típus.
Idén csoda történt! A szemeimen levő hályog lehullt. Látok. Időnként veszem a sárga vászonszatyrot, a kis virágmintás, aprópénzes pénztárcát és elmegyek a vásárba. Nézelődök. Soha nem alkudozom, képtelen vagyok rá. Kincsekre vadászok. S mindig találok valamit.
Például.
Fonalat, könyvet, teáskannát, mert nincs itthon még elég, s legutóbb, amire már időtlen idők óta vágytam! - egy angol nyelvű Scrabble-t. Már csak találnom kell valakit, aki tud és hajlandó is velem játszani.

És ti? Milyen kőbe vésett szabályt, kijelentést tudnátok csak úgy, a játék kedvéért félretenni? Miért nem lehetne hagyni az életet, csak úgy, hogy meglepjen egy kicsit? Lasst euch einfach überraschen.

Körülbelül

öt éves volt és egészen pici, édes copfjai voltak, mikor egyszer csak azt kérdezte tőlem: Anya, mi létezőek vagyunk?
Értettem a kérdését. Én is szoktam nézni néha a kezeimet, a lábaimat, s csodálkozom, hogy vagyok.
S rájövök újból és újból - csak nem szeretem a teátrális, könnyfakasztó, az anyaságot giccses piedesztálra emelő törekvéseket -, időnként a szívembe nyilal: a gyermekeim nem csak a gyermekeim. Hanem önálló emberi lények is.
Létezőek vagyunk így is, együtt.
De önmagukban is - vannak. Külön is. Nélkülem.

Vajon miért olyan megdöbbentőek az ilyen egészen egyszerű, magától értetődő dolgok?
A létezés ámulatba ejtő, megrendítő szépsége miért ilyen fájdalmas?
S szavakban ki sem fejezhető fájdalma hogy-hogy ennyire szép?
 

Boldogság.

A gyermekeim nem azért léteznek, hogy engem boldoggá tegyenek.
A férjem - és mindenki más ezen a világon - nem azért létezik, hogy engem boldoggá tegyen.
Sőt. Még én magam sem azért létezem, hogy mindenáron boldog legyek.
Ami nehéz, ami szenvedéssel jár nem feltétlenül jelenti azt is, hogy az rossz. Vagy helytelen. Vagy meg kellene tőle szabadulni.
Annyira félünk minden nehézségtől, annyira próbálkozunk azt kiküszöbölni, más vállára áttenni, annyira panaszkodunk s akkora ügyet csinálunk belőle, ha mégsem lehet kikerülni, hogy már el sem tudjuk képzelni: sohasem volt róla szó, hogy - az Édenkerten innen - ezek ne tartoznának hozzá az élethez. Hogy mindezek miatt és ellenére ne lehetnénk boldogok.
Van egy híressé vált beszéd mely szerint azok a boldogok, akik sírnak, akik szelídek, akik éheznek, szomjaznak, akik tiszta szívűek s békét teremtenek, azok, akiket üldöznek. Ezt nem lehet ép ésszel felfogni, ehhez nincs mit hozzátenni, ha csak annyit nem: boldogok, akik nem félnek, hogy az útjukat küzdelmessé tevő nehézségek boldogtalanná teszik az életüket.
De talán elég lesz csak annyi is:
Boldogok, akik nem félnek.