Bevásárlólistából lett írásgyakorlat.

Joghurt, tejszín, tejföl, vörös áfonya, kakaó, tészta, felvágott zsemle (geschnittene Semmeln), Crème fraîche, fokhagyma, banán, dinnye.

Ezeket a tételeket találtam egy bevásárlólistán tegnap kutyasétáltatás közben az erdőben. Egy kabátzsebből hullhatott ki, s én azon nyomban elkönyveltem égi jelnek, játékos visszaintegetésnek, a gondviselés kézzelfogható bizonyítékának, csevegésre és vad asszociációkra való meghívásnak. Nem tekinthetem véletlennek semmiképpen, már csak azért sem, mert kilenc éve, hogy majd' minden nap végigmegyek ezen az ösvényen,  s még soha nem találtam egyetlen eldobott papírdarabot sem.

Tejföl: hogy én mennyit kerestem, mikor kiköltöztünk, melyik lehet a tejföl. Saure Sahne, Schmand, Crème fraîche, szótárral a kezemben álltam a polcok előtt tanácstalanul. Mindegyiket kipróbáltam. Egyik sem olyan, mint az otthoni. Egyik savanykásabb, másik édesebb, mindegyik ilyenebb-olyanabb. Pont azt nem találom, azóta sem. Nem is keresem. Attól tartok, még úgy járok, mint a pufuleccel. A pufulec kukoricalisztből készült, puffasztott erdélyi finomság. Gyermekkorom íze, a világ legfinomabb csemegéje. Mióta ugyanezzel a névvel itt is kapható egy ideje, sose veszek belőle. Mert rájöttem. A pufulec csak akkor finom, ha messziről érkezik nagy, kockás táskában. Csak akkor az igazi, ha otthonról hozzák, csak akkor, ha az, aki.
Geschnittene Semmeln: A listán nem egyszerűen csak zsemle áll, hanem, hogy száraz és hogy felvágott. Rákerestem lehetséges bajor receptekre, és megtaláltam, mi készülhet belőle: Semmelknödel. Vagyis zsemlegombóc. Egy kis vajon megpirítunk egy felvágott hagymát, petrezselymet. A száraz zsemledarabokra öntjük, valamennyi sóval, borssal, meleg tejjel, egy-két felvert tojással az egészet jól összekeverjük. Gombócokat formálunk, majd lassan fővő sós vízben addig főzzük, míg felszínre nem jönnek. Eddig én csak fasírthoz használtam száraz zsemlét, de mert alig-alig eszünk húst, legközelebb kipróbálom a zsemlegombócot. Ha már úgyis nemzetközi konyhát vezetek. Apropó nemzetközi. Millió éve vágytam Joanne Harris & Fran Warde "The French Kitchen" című szakácskönyvére. A kollégáktól kapott idei, szokásos születésnapi utalványnak köszönhetően meg is vettem egy használt példányt. Kezdetnek megfőztem a Ratatouille-t és megsütöttem a Tarte Tatin-t. Majd idén először megterítettem az asztalt odakint. Ha már igazából nem lehet, fejben utazunk. Tegnap például Franciaországba. Jut eszembe...

Írásgyakorlat öt percben.

Szaglás: piros szíves csészében a kevés frissen főzött kávé illatát érzem, bár kávéhoz már egyértelműen túl késő van, de hát felnőtt vagyok, pont abban a korban, mikor már nem s még nem mondja meg senki, mit szabad és mit nem. A ujjaimmal kicsit megmorzsolom a levendulabokorról lecsippentett ágat...
Tapintás:...bár azt nem tudom megállapítani, idei levelek vannak-e rajta, vagy múlt éviek, szerintem múlt éviek. Előttem a füzet, kezemben a toll, órák óta akartam írni valami igazán szépet, hogy végül csak ennek az egyszerű, naponta elvégzett írásgyakorlatnak köszönhetően ne maradjon nyom nélkül a nap. Közben...
Hallás: ...egy légy zümmög ide-oda repdesve az ablak mentén, a falon elkezdett hangosan ketyegni az óra, valamelyik szomszéd még befejezi gyorsan a fűnyírást, a távolban a főúton egy autó a sebességhatárt túllépve zúg végig a falun. El is felejtkeztem róla, gyorsan...
Ízlelés: ...belekortyolok a már félig kihűlt kávéba. Nem tudom, ez éppen milyen fajta. Mindig valami újat próbálok ki, keresem az igazit, a múltkor egyszer már rátaláltam, de mikor újból meg akartam venni, épp kifogyott a polcokról. Közben...
Látás: ...felnézek, kinézek a kerti ház ablakán, ma ide költöztem a nemlétező irodámmal, ide-odavándorlok, nem találom a helyem, hol ott akarok lenni, ahol mindenki van, hol ott, ahol senki, viszem folyton a laptopot, hozzá a szigetelőszalaggal összetartott kábelt, a könyveimet, a csészéimet, a füzetemet, a tollamat, hogy aztán ne írjak egész nap semmi érdemlegeset, csak igyak időnként mėg egy kis kávét, hallgassam az óraketyegést, s nézzem, ahogy a szomszéd épp virágzó cseresznyefájáról szerteszét fújja a hófehér szirmokat a szél.

**************

Szeretettel ajánlom ezt a gyakorlatot mindenkinek - öt perc alatt elvégezhető, minden érzékszervre szánva egy percet -, aki hozzám hasonlóan nem tudja a lehető legjobban kihasználni ezt a különleges időszakot, nem produktív, képtelen megszervezni a nagytakarítást, akinek a fiókjaiban az enyémekében hasonló káosz van, aki nem tud olyan bejegyzéseket írni, melyek tarthatnák az emberekben a lelket, aki időnként világgá menne, de azoknak is, akik épp hogy tudnak és megszervezik és kihasználják és tartják.
Mindenki tud írni. Minden történet fontos. Minden illat, tárgy, érzés ébreszthet említésre méltó emléket.

Arra gondoltam, legközelebb, ha találok egy bevásárlókosárban felejtett listát, arról fogok írni. S az lesz a címe, hogy "bevásárlólistából lett írásgyakorlat".

Dicsőség Istennek.

Tudom, szabad jönni, ahogy éppen vagyunk.
Mégsem jöttem ma, pedig voltam, mintha csak valami hullámvasúton ülnék, vidám, tettrekész, mérges, kétségbeesett, békés, dühös, reményteljes, reménytelen, túlterhelt, közömbös, nyugodt. Így estére pedig egyszerűen csak túl fáradt.
Ha én nem is, így utólag már látom, hogy jöttél Te.
Ott voltál végig a mosókonyhában, a reggeli kávéban, a lengedező szélben, minden nehéz érzelemben, az összes füstbe ment tervben.
Olyanok ezek a napok, mint a betűk a papírdarabon, amit az asztalon találtam. Mai feljegyzések. Próbálom kitalálni az értelmüket, bár, hogy egészen pontosan mit jelentenek, valószínűleg úgysem tudjuk meg. Mégis gyűjtöm őket. Örülök minden eltévedt betűnek. Minden ragyogó szándéknak. Minden, a valóság talaján porrá tört jóakaratnak. Mert sikertelenül is értékes. Mint minden elfelejtett szó, mint minden küzdelmessé vált élet.
Dicsőség Istennek.

Reggel a kertben.

Húsvétra tele lett szépséggel a kert. Fürtös gyöngyike, ibolya, aranyeső, boglárkacserje, kankalin, primula, tulipán, jácint, nárcisz virágzik ott is, ahova már rég elfelejtettem, hogy bármikor is virághagymát ültettem volna.
A ház előtti lebetonozott terület repedéseiben  itt-ott pitypang nyílik. A férjem, aki már amiatt is képes lenne lemondani a kertben a fákról, hogy ne zavarják a fűnyírásban - házasságunkban talán az egyetlen igazán komoly konfliktusforrás! - direkt felhívta rájuk a figyelmemet: csakis az én kedvemért hagyta meg őket. Mert tudja, hogy szeretem őket. Ahogy a repedéseket is, otthonát a szélfútta virágmagvaknak.
Szóval a pitypang. Este becsukódik, a reggeli fény legelső csókjára kinyílik. Angol nyelvterületen kiérdemelte "fairy clock" becenevet: tündérek zsebórája. Gyönyörű színe van, mint a napsugárnak. Félreértik, átnéznek rajta, gaznövényként irtják csak azért, mert túl sok van belőle s mert igénytelen. Bárhol megél. Ugyanezt én függetlenségnek, szabad szellemnek, kitartó életszeretetnek értelmezem. Minden porcikája szép is, hasznos is. A virágzás előtti fiatal levelekből saláta készíthető. Gyökere megpárolva, szárítva és megőrölve kávépótlóként használható. A belőle készített teának vízhajtó, méregtelenítő, étvágyfokozó, koleszterinszintcsökkentő hatása van.
Elnyílás után kicsi felhővé válik. Egyetlen fuvalattal messze viszi önmagát, a gondolatokat, a kívánságokat. Az álmokat.
Megtanít nézni. Szerető, gyengéd szemmel nézni a világot.
Megtanít látni. A különlegest a mindennapiban, a kiválót a hétköznapiban, a csodát az ajtóm előtt.

Az én húsvétom.

Idén Márk evangéliumából olvasom lassan, apránként a húsvéti történetet. Minden reggel csak néhány mondatot .
Pénteken, miközben Jézus mindenkitől, még a mennyei Atyától is elhagyatva haldoklott a kereszten, számomra fény vetült a szövegből - mintha csak ott lettem volna, mintha csak egy lettem volna közülük - néhány távolról figyelő asszonyra. Ott álltak, egészen pontosan fel van jegyezve: a magdalai Mária, továbbá egy másik Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salomé. Anyák, asszonyok, akik követték őt és szolgáltak neki útközben. Nem tudtak már segíteni, nem mertek hozzá túl közel menni, de nem is hagyták magára. Maradtak. S mikor mindennek vége lett, még megfigyelték, hova helyezik a testet.
Szomaton csendben voltak. Megtartották a sabbath-ot. Hogy a szívüket összetörő szomorúságot hogyan hordozták, hogy a könnyeiket hol sírták el, arról nem maradt feljegyzés. Gondolom úgy, ahogy mi, ott, ahol mi - becsukott fürdőszoba ajtók mögött?
Vasárnap reggel, napkeltekor, ahogy nyitottak a boltok, illatos keneteket vásároltak. Jézus testét akarták bekenni. Nem tudták, hogyan lesz elhengerítve a sír száját lefedő kő. Nem okoskodtak, nem vesztegették az időt, nem törődtek vele, hogy úgyis hiába minden, már úgyis túl késő. Csak követték a szívük szavát.
S mikor a fehér ruhába öltözött ifjú - egy angyal? - elmondja nekik a jó hírt, majd elküldi őket, hogy mondják tovább mindenkinek, mit tesznek? Azt, amit én is tettem volna a helyükben. Elfutnak. Remegnek, megdöbbennek, s annyira félnek, hogy - egy ideig - nem mondanak senkinek semmit.

Szeretek nő lenni. Szeretem, hogy úgy tudunk szeretni, mint senki más, elszántan, mindvégig, és még utána is. Szeretem, hogy éljünk bár kétezer évvel ezelőtt, vagy most, mindig megtaláljuk, hogyan fejezzük ki önmagunkat. Mi is útrakelünk, hasznossá tesszük magunkat, kreatívak vagyunk. És félénkek. Távolról figyelünk. Korán kelünk. Csendben gyászolunk el egészen nagy veszteségeket is. Nem adjuk fel, nem mondunk le arról sem, ami már rég halott, amire nézve úgy tűnik, már nincs remény. Megtesszük, amit lehet, elmegyünk, ameddig lehet, s egy kicsit még tovább is.

Ma reggel én is korán keltem. Meglehetősen nehéz volt a szívem. Talán, mert eltemettem már néhány álmot, én is. A konyhapulton elrendeztem a késő este még megsütött húsvéti kalácsot, a főtt tojásokat, a virágot, ünnepünk szerény kellékeit. Hátizsákba tettem a betűkkel telefestett köveket, s elindultam. Az erdőben, az ösvény mellett, ott, ahova mióta karantén van, a fél falu vágyódik sétálni, belőlük raktam ki - csendben és tény, hogy nem túl bátran, de mert nem hallgathatom el, mégis - az egyetlen üzenetet, amiért hitem szerint élni-halni érdemes:
Liebe ist stärker als der Tod.
A szeretet erősebb, mint a halál.
Boldog húsvétot!

A könyv.

Meghallgattam tegnap egy Röhrig Gézával készült beszélgetést, melyben elhangzott az, amit magam is gondolok: a művészet, a zene, a költészet nem luxus. Olyan a léleknek, mint a D vitamin a testnek. Nélkülözhetetlen. Soha annyi könyvet, CD-t nem rendeltem, mint az elmúlt hetekben. Mert összetörné a szívemet, ha a mostani idők lehetetlenné tennék a kedvenc írók, zenészek villanyszámla befizetését, megélhetését, további alkotását.

Ma megjelent a könyv. Az enyém. Megvásárolható. Kézbe vehető. Olvasható. Reménykedem benne, hogy szerethető is, s hogy segít majd élni. Remélem, többször is elolvassák majd, és szeretni fogják az illatát, és némelyik lap itt-ott kávéfoltos lesz. S hogy kölcsönadják, vagy ajándékba.

Vegyetek könyveket. Ne csak az enyémet. (De azért boldoggá tenne, ha az enyémet is.)

A reménytelenség luxusa.

Már harmadik napja megyek el kutyasétáltatás közben az erdőben egy frissen kivágott fának az út szélére dobott, gyökerestül kiszedett rönkje mellett. De csak ma vettem észre: a gyökér körül egy kis földdarab megmaradt sértetlenül, s néhány szál lila kisvirág - mintha mi sem történt volna - ugyanúgy nyílik rajta továbbra is.
Mikor két hete kiderült, valamelyik kisasszony nem fog tudni egy ideig hazajönni, rendeltem neki postán egy nagy doboz akrilfestéket. Azóta kérte, küldjek fonalat is, és horgolótűt. Jómagam elővettem a betűnyomdákat, írok, olvasok, s a laptopom mellé kitettem egy képeslapot arról a Provence-i templomról, amelyben olyan boldog voltam reggelenként, mikor a múlt évben eltölthettünk a környéken három napot.
Alkotunk. Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy mit. Soha ennyi szobakoncertet, felolvasást, szájmaszk varrást, kenyérsütést még nem látott a világ.
Dorothee Sölle politikai-teológiai szövegeit olvasom éppen, s az egyikben beszámol egy olyan találkozóról, ahogy egy csoport egyetemista azt boncolgatta, milyen káros anyagi, lelki, kapcsolati, önértékelési hatással van a munkanélküliekre a tény, hogy nincs munkájuk. A megbeszélésen több munkanélküli is részt vett, majd egyikükből előtört: "Mi már munkanélküliek vagyunk. Ennyi reménytelenséget mi nem engedhetünk meg magunknak." (D.Sölle, Mutanfälle, 34.old.)
Globális és személyes szempontból is meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk. Aki idős személyt gondoz, nehéz helyzetben van. Akinek a családtagja az egészségügyben dolgozik, nehéz helyzetben van. Aki elveszíti a munkáját, aki nehezen bírja az egyedüllétet, aki nem talákozhat a szeretteivel, mind-mind nehéz helyzetben van.
Ezért itt és most a reménytelenség luxus.
S mint ilyet, semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak.