Mikor két hete kiderült, valamelyik kisasszony nem fog tudni egy ideig hazajönni, rendeltem neki postán egy nagy doboz akrilfestéket. Azóta kérte, küldjek fonalat is, és horgolótűt. Jómagam elővettem a betűnyomdákat, írok, olvasok, s a laptopom mellé kitettem egy képeslapot arról a Provence-i templomról, amelyben olyan boldog voltam reggelenként, mikor a múlt évben eltölthettünk a környéken három napot.
Alkotunk. Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy mit. Soha ennyi szobakoncertet, felolvasást, szájmaszk varrást, kenyérsütést még nem látott a világ.
Dorothee Sölle politikai-teológiai szövegeit olvasom éppen, s az egyikben beszámol egy olyan találkozóról, ahogy egy csoport egyetemista azt boncolgatta, milyen káros anyagi, lelki, kapcsolati, önértékelési hatással van a munkanélküliekre a tény, hogy nincs munkájuk. A megbeszélésen több munkanélküli is részt vett, majd egyikükből előtört: "Mi már munkanélküliek vagyunk. Ennyi reménytelenséget mi nem engedhetünk meg magunknak." (D.Sölle, Mutanfälle, 34.old.)
Globális és személyes szempontból is meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk. Aki idős személyt gondoz, nehéz helyzetben van. Akinek a családtagja az egészségügyben dolgozik, nehéz helyzetben van. Aki elveszíti a munkáját, aki nehezen bírja az egyedüllétet, aki nem talákozhat a szeretteivel, mind-mind nehéz helyzetben van.
Ezért itt és most a reménytelenség luxus.
S mint ilyet, semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak.
12 comments:
Kedves Márta!
Megint sikerült a lényeget kihozni a "káosz" sűrűjéből.
Olyan jó veled "beszélgetni".
Többször is meghallgattam a felolvasásodat.
Mert miközben te meg tudtad fogalmazni a számomra(számunkra) megfogalmazhatatlant,és kimondani a kimondhatatlant,rájöttem hogy
hányszor elmentem én is világgá,csak nem tudtam hogy "ott" vagyok.
Mostmár tudom.
És nagyon szeretem ezeket a kis "puzzle" darabkákat,amiket ilyenkor kapunk,(amiket említesz a felolvasott részben)
és én is gyűjtöm őket,hátha egyszer összeáll a teljes kép.
Addig is írjál nekünk még itt a blogon is,mert éhezve és szomjazva várja minden világgá induló utazó.
Mert gyűjtük a puzzle darabkákat!!!
Köszönöm Márta írásaidat,nagyon várom hogy kezembe vehessem a könyvedet!
Rendkívül érzékeny és finom lélekre vall minden megnyílvánulásod.
Köszönöm hogy vagy nekünk!
Szeretettel,Judith a Balatonról.
pontosan ez motoszkált bennem néhány napja már, de nem gondolom, hogy luxus lenne a reménytelenség (mert akkor akarnám azt megteremteni), sokkal inkább valamiféle pánikreakciónak vélem, az üresség egy alakja: olyan sok drága blogíró kiált fel ezekben a napokban, hogy nincs miről írnia, nem érzi, hogy amit írna, az jó lehet, meg ehhez hasonló...Nem tudok mindenkinek válaszolni, amikor ezt olvasom, de igyekszem...Mert BIZTOS hittel HISZEM, hogy mindenki tud most a többieknek adni...lehet csak egy fénykép, amiről jobban érzi kicsit magát valaki, lehet ez egy mondat, ami megfogalmazódott benne elalvás előtt, és valakinek pont jók jön, ...mindegy, csak érzékeltesse, hogy "tudom, hogy szenvedsz, ezért itt vagyok neked", hogy SENKI nincs egyedül most, olvassuk egymást és mind megpróbáljuk a másik jelenlétét erősíteni, hogy bármivel is, de tudatjuk egymással, hogy látjuk, megértjük, és szeretjük őt,.....
és még valami (nem szeretném, ha kimaradna), fontosnak érzem: nincs két egyforma ember, nincs két egyforma pillanatnyi szükséglet, ami az adott napon épp megszületik, van, akinek csak egy biztató mondat kell, másnak csupán egy szivecske, vagy egy dicséret...nem tudom, kinek épp mi, akkor, amikor ír, ...nekem a valódi jelenlét az, amikor folytatjuk a mondatát, gondolatát, amikor együtt gondolkozunk vele, amikor éreztetjük, hogy elindított valami gondolatot bennem, és válaszolunk, párbeszéd alakul ki, ...nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy - most különösen - mindenki válasza olyan, amire ő magának, neki van épp szüksége
Igen, így is lehet érteni a reménytelenséget, én itt most a könyben említett egyetemisták boncolgatása-féle reménytelenségre gondoltam, van egy ilyen nagyon emberi hozzáállása a kívülállóknak...pl ha valakinek beteg gyereke születik vagy olyan terheket kell hordozzon, ami emberfeletti, egy kívülálló azt hiszi, az lehetetlen és titokban örül, hogy nem az ő baja...de aki benne van, és most mindannyian benne vagyunk, az nem engedheti meg magának ezt a reménytelen hozzáállást, meg kell találja a fogást, az utat...nem tudom, érthető-e így, vagy van-e egyáltalán értelme. :)
értem ott azt írták, én meg továbbra is úgy érzem - és ebben egyetértünk - hogy NEM ENGEDHETŐ MEG most, függetlenül attól, hogy ez luxuscikként aposztrofálják, vagy bárminek, a lényeg a lényeg ♥
Szerintem sem szabad most abbahagyni, fel- és lemondani, szakítani, stb. Bár naponta szembesülünk azzal, hogy meddig jutottunk, mit építettünk fel az elmúlt években, és valószínüleg nem teljes a kép, de az óriási változ(tat)ások ideje nem most van. Most türelmesnek kell lennünk. Magunkhoz. Másokhoz.
💛
Áldott ünnepet kívánok!
ó, ez nagyon jó történet. hallottam is már valahol - talán Pál Feri mesélte - de ott talán egy fogyatékkal élő ember mondta ezt, vagy hasonlót, hogy nem ők nincsenek abban a helyzetben, hogy megengedhessék maguknak a reménytelenséget, vagy csüggedést, vagy pesszimizmust, vagy valami hasonlót. Mindenesetre csodálatos mondat, és engem is megragadott. Azért is, mert rímelt az általános iskolai barátnőm mondatára, aki húszévesen szült, és bár olyan nehéz helyzetben volt, mint még soha, pedig nagyon rossz körülmények közt nőtt fel, de ahogy a gyerekeit nevelte, láttam, hogy elűtnt belőle a rá annyira jellemző éles cinizmus. Azt mondta erről, egy novemberi estén, a panelház lépcsőin, hogy ő nem engedheti meg magának soha többé, hogy cinikus legyen, pesszimista legyen és reménytelen, mert úgy nem lehet gyereket nevelni, csak reménnyel és jövőbe vetett hittel, optimizmussal. Hát végülis én se vagyok abban a helyzetben, de se gyerek, se betegség nem is kell ehhez, elég, hogy kár volna sötétségben eltölteni az éveinket, ezt a rövid időt, ami adatik a nap alatt.
Az Úrban reményteljes a jövőnk! Jó ez a bizonyosság a szívemben. Törekszem a szépet, a jót meglátni, az élet apró örömeit. Köszi, Márta! Olyan szépek a képek us!
Kedves Márta, csak most esett le a tantusz, a többedjére látott képet nézve: lehet hogy újabb ZINE készül?
Igen, készülget. :)
Post a Comment