A sötétség kincsei.

Néhány napja felállítottam a kis, egyrétegű sátrat a kertben.
Kalandvágyból, ideiglenes lakóhelyként. De nevezhetném kihívásnak is. Vagy bátorságpróbának. Mert bár itthon vagyok, s biztonságban, mégis: minden lélekjelenlétemet össze kellene szednem, ha éjszaka közepén be szeretnék jönni a kerten át a házba.
Tulajdonképpen félek a sötétségtől. Nem alszom túl jól odakint. Éjjel hideg van, fúj a szél, el-elered az eső, ébren hallgatom a sátorlapon dobogó cseppek hangját. Kisállatok járkálnak a fűben, gondolom, sündisznók, egerek, macskák. Talán őzikék is. A felhők fölött repülők morajló hangja. A szomszéd éjjel beindítja az autót, pék a foglalkozása, korán indul dolgozni. A sötét égbolton hidegen, szinte hallható némasággal ragyognak a csillagok.
Egy szép zsidó esti ima így hangzik: Spread over us your sukkah of shalom, of peace and safety. Terítsd fölénk a béke és biztonság lombsátrát.
A sátorok ünnepén Izráelben lombsátrakat építenek az emberek a kőházak mellé, s egy héten át abban ülnek, ott esznek, oda hívnak vendéget. A sátor teteje lombokból készül. Átengedi a hideget, a szelet, az esőt. De a réseken át látni lehet az eget!
Felállítottam egy sátrat a kertben, és egy kicsit minden nap bátrabb leszek. Egyúttal készségesebb is talán, kilépni időnként egy másfajta, saját meggyőződésekből és igazságokból épített kőfal mögül is, s megérezni egy másfajta békét, másfajta biztonságot, mely reménnyel teljes tud maradni egy védtelen sátor védelmében is. Szeretnék megszólítható lenni, változni és változtatni, érteni és érezni a világ fájdalmát, örömét. Szeretném látni az eget, a csillagokat. Odabent, a falak között ez nem mindig lehetséges.
Mindig a reggelek a legszebbek. A hosszú éjszaka után egyszer csak feldereng a hajnal fénye, s a sátorlapon keresztül megmelengeti arcomat a felkelő nap. A harmatos füvön át mezítláb bejövök a házba kávét főzni. Indulhat a nap.

Nemrég

újraolvastam Henri Nouwen naplóját, azt, amit egy trappista kolostorban töltött hét hónap alatt írt, és egyik gondolatát kijegyeztem magamnak: az ember nem azért épít kolostort, hogy ott majd megoldja a problémáit, hanem hogy a problémáiból kiindulva, azokkal együtt dicsérje Istent.
Valami ilyesmire vágyom - és ehhez még kolostorba sem kell vonulnom -, Isten dicséretére, itt ahol vagyok, a káosz s a sorban füstbe menő tervek kellős közepén.
Nem mintha Istennek annyira szüksége lenne rá. Nekem van rá szükségem.
A madarak éjjel is énekelnek. Esőben is.
Van olyan virág, amely a beton rései között is nyílik.
Tőlem néha csak annyi telik, hogy fél órás ebédszünetemben veszek magamnak egy kávét és felsétálok néhány utcányit a kis templomhoz.
Megállok, kicsit csendben vagyok. Észhez térek. Kérek. Panaszkodok. Mindent megköszönök.
Ahogy a kanálisból az ég felé nyújtózó virág, úgy öntöm ki a szívem, úgy vágyik Isten dicséretére a lelkem.

Szokatlanul

hűvösek a reggelek. Pulóverben, kézmelegítőben, karácsonyra kapott óriási sálba burkolózva kezdem a napokat, mint nyáron mindig is, odakint.
Körülöttem balkonkert: a szívem csücske. Muskátli, paradicsom, menta, mindenféle virágcserépben nevelgetett mindenféle gyönyörű kis növény. A polcon egy könyv, egy füzet.
Körülveszem magam élettel.
Egyetlen szokatlan mondat, amit olvasok, vagy csak egy szó, csendes csodálat kitekintve a korláton túl a völgyre, szótlan ima, csalódottság, zavaró igazságtalanság, egy válasz nélküli kérdés vagy kérdés nélküli válasz elindíthat valami változást, valamit, amit talán egyáltalán nem is akartam.
A földbe vetett magvakból kert lesz. Virág nyílik. Zöldség terem és fűszer - elfogyasztani, felajánlni.
Így kezd el bennem is nőni egy-egy gondolat. S én nem leszek már soha többé ugyanaz.
Élek, változok. Kertté válok.

Ritkán

jutok el egy-egy nagyobb városba, ezért ma elbűvölve néztem, milyen szép képeslapokat lehet venni mostanában. Azok a kedvenceim, melyek úgy néznek ki, mint a polaroid fotók. Rajtuk egy-két szavas szöveg. Kívánj valamit! Hiányzol. Kalandra fel! Neked...Egyet sem láttam, melyen rosszat kívánó szöveg lett volna.
Tenyérnyi terület is elég ahhoz, hogy kifejezzük a bennünk lakozó igazat, szépet, jót.

Reggel kávéfőzés közben megfigyeltem, ahogy egy rigó az ablakunk előtt elfogyaszt egy szem cseresznyét.
Egy kismadár reggelije is elég ahhoz, hogy higgyek a gondviselésben.

Az erdőben alig észrevehető, pici fehér virágok nyílnak éppen az ösvények mentén. Közelebbről szemügyre véve őket millió további apró részletet lehet rajtuk felfedezni.
Pedig elég lenne egyetlen egy is.
Ma este valahogy még ennyi is meg tudna vigasztalni, a szívem mélyéig.

A szépség nem lehet túl kicsi, nem lehet túl nagy.
A szépség lefele is, felfele is végtelen.

Életem nyara.

Életem nyara most van.
Nem csak azért, mert ez az, ami éppen van, és ezért reális, s így a lehető legszebb, de így, a negyvenes éveim elején járva is ide helyezem magam időben, érettségben.
Múlt szombaton születésnapra voltam hivatalos, s megkérdeztem a hozzám hasonló korú ünnepeltet: mire vágyik? milyen tervei vannak? milyen álmai? Arról mesélt, fel kell újítani a házat, s fel kell tölteni a túlságosan lejtő kertet. Csak többszöri kérdezésre adott egy olyan választ is, amilyenre igazából kíváncsi voltam, bár azt is hozzátette, pénz hiányában ez sosem fog megvalósulni: egy kedves, kicsi lakóautó, amivel bejárhatná Portugáliát.
Idén csak néhány bizonytalan lábakon álló nyaralási tervem van. Nem baj, ha nem valósulnak meg. A bakancslistát most inkább csak utólag írom.
Sétáltam már esőben. Néztem filmet a kerti házban. Hallgattam a nappaliból kiszűrődő zongoraszót. Olvastam sötétedésig a balkonon. Észrevettem néha a pillanatot, amikor felkapcsolják az utcalámpákat. Küldtem postán virágot. Írtam néhány képeslapot. Megtanítottam a kutyát egy új trükkre. Gyökereztettem az ablakpárkányra állított poharakban virágot. Fotóztam rózsaszirmon harmatcseppet. Eléltem egy egész hétig feta sajton és paradicsomon. Elmentem egy egész napos kirándulásra. Átsétáltam mezítláb a kert harmatos füvén, kezemben egy csésze kávéval.
Fogalmam nincs, mit hoz az ősz. Életem ősze. De az biztos: soha többé nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam a félelem.
Mióta ideköltöztünk vágytam rá - így néznek ki körülbelül az én álmaim -, hogy legyen egy rózsakertem.
Megkaptam. Megdolgoztam érte. Kivártam az idejét.
Bearanyozza ezt a különleges nyarat.
Minden váza tele színnel, illattal.
Jut belőle magamnak, másnak - s így, amire nincsenek szavaim, azt elmondom szótlanul, virággal.