Valenca (Portugália) - O Porrino (Spanyolország), 21 km.
A tizennégy napos gyaloglás során (plusz az ezt követő néhány nap, amit a lehetséges váratlan helyzetek miatt tartogattam) háromszor béreltem saját szobát, ebből kétszer saját fürdőszobával, ami adott pillanatban egészen különleges luxusnak tűnt. Mint ahogy az is. Ezeken a napokon megtehettem, hogy reggel odategyek egy széket a nyitott ablakhoz, kicsit leüljek, a fény felé fordítsam az arcom és a szívem, apróság, de nincs ennél szebb.
Már a reggeli órákban elértem a spanyol határt, ami egy, a két országot összekötő híd közepén van. Az utóbbi napokban rutinná vált, hogy korán reggel elindulok, majd három-négy kilométer után betérek valahova reggelizni. Ezen a napon Tuiban reggeliztem, avokádós-tojásos szendvicset, kávét, baracklevet.
A határon átlépve érezhetően megváltozott a hangulat. A zarándokok döntő többsége itt kezdi a gyaloglást, ugyanis hivatalosan száz kilométert kell megtenni ahhoz, hogy "elismerjék" a zarándokút tényét. Innentől kezdve már minimum napi két pecsétet kell szerezni útközben, ez bizonyítja, hogy valaki tényleg végigmegy ezeken a helyeken. Míg én szép lassan haladtam a nagy zsákommal, csapatostul vágtattak el mellettem a nálam százszorosan fittebb zarándokok, pici övtáskákkal a derekukon, a többség igénybe vette a csomagszállító cégek szolgáltatásait.
Ezen a napon a buen camino köszönéseket és mosolyokat leszámítva nem beszélgettem senkivel. Egyszerűen csak magam akartam lenni. Az utolsó öt kilométer az O Porrinoban levő szállásig egy végtelenségnek tűnt. Az utolsó két kilométer egy patak mellett vezetett, és számoltam a lépéseket, úgy képzeltem el, ilyen érzés lehetett a születés és talán ilyen lesz a halál is, csak mentem és mentem, már csak a szívem vitt, mert a lábaim érzés szerint már képtelenek voltak járni. Az utolsó métereknél észrevettem egy pici, finom, hófehér pihét, ahogy kis hajóként úszott a víz felszínén, s rácsodálkoztam, milyen csoda ez, hogy még ebben a helyzetben is észre lehet venni a szépséget, s hogy most is számít és erőt ad.
Mikor megérkeztem, csorgott rólam a víz, végtelenül hálás voltam az ágyamért, a zuhanyzóért, a mosási-szárítási lehetőségért, a szomszédos boltan vett friss spanyol eperért, s a kicsi lámpáért a párnám mellett, melynek a fényénél végigolvastam, végigírtam az egész estét.
5 comments:
"végigolvastad és végigírtad az estét"- milyen kedves dolog, hogy azokat a betűket, amiket kapsz a világmindenségtől (olvasva), azt vissza is adod (írva)...
Csodálkozom hogy annyi napi élmény mellett,volt kapacitásod olvasni még....
Még egy ilyen szent úton is vannak "megúszni" akaró emberek, akiknél csak azt nem értem, hogy minek akarják megjárni? Mi az, amit várnak ettől az úttól? Miért lesz majd büszke arra, hogy megjárta? Egy hasitasival...
Azt szeretem az írásaidban, hogy mindig reálisan észleled a negatívumokat, de ugyanakkor felül is tudsz emelkedni ezek fölött, nem hagyod, hogy befolyásolja sem a teljesítményedet, sem a hangulatodat tartósan, nem arra fókuszálsz, (tudod, ismered azt a mondást: “Nem akadályozhatod meg, hogy madarak repdessenek a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak a hajadba.”), ahogy csak mellékesen megemlíted, és mégy tovább a magad útján erősen, értékesen, Tetszik, hogy nem tud tartósan kizökkenteni sem a nyerészkedő kereskedő, sem az ügyeskedő gyaloglók hada...és számomra ez csak még jobban értékessé teszi a zarándok-teljesítményedet (is)
és sokáig szoktam nézegetni a fotóidat is, nagyon jó érzés látni, amit te is (azért külön hálás vagyok, hogy a legfáradtabb legkimerültebb pillanatokban is megőrzöd emberi tartásodat, eleganciádat (imádom, hogy nem a dobozból - hanem pohárból - iszod az üdítődet♥ )
Post a Comment