El Camino, tizenharmadik nap.

Padrón - O Milladoiro, 18 km.

Az út utolsó előtti reggele különösen szép volt. Ködös tájon át vezetett az út, esőcseppekkel borított fák és bokrok mellett. Az egyik templom körül egy nagy temető volt, tele friss virágokkal. Az szem azt mondta: mennyi halál! A szív válaszolta: milyen nagy, el nem múló, nem felejtő szeretet!

Az utak mentén mindenütt zarándokok. Van aki már ma, de, mint én is, legkésőbb holnap, megérkezik.

Még mindig látom, emlékszem a részletekre: egy macskára, a szájában egy egeret vitt. Egy madárra, a csőrében egy frissen fogott kukac. Láttam a vadvirágok reggeli ébredését, az erdők nyújtózkodását, a dombokat, völgyeket, úgy láttam, mintha a saját lelkem domborzatát látnám.

O Milladoiroban egy nagyon szép albergueben találtam szállást. Zuhanyzás, mosás után felhúztam az ágyneműmet és aludtam egy kicsit. Majd elmentem vacsorázni. A nap hátralevő részét az albergue szép, tágas nappalijában töltöttem, érezhetően ünnepélyes hangulatban, hiszen holnap, holnap! véget ér az út, megérkezek. 

Befejeztem a magammal hozott könyvet és próbáltam összefoglalni a saját gondolataimat az úttal, a célommal kapcsolatban. 

Olyan kérdésre kaptam választ, amit fel sem tettem, mert én ezen az úton nem kérni, hanem adni akartam.

Amit mégis kaptam, az a saját, belső, drága kincsem. 

Elmondhatatlan.

 

Amit el tudtam mondani, azt itt leírtam, elmondtam. Megpróbáltam. 

Hogy milyen volt a megérkezés? Teljesen más, mint gondoltam, hogy lesz. Egy utolsó bejegyzésben majd elmesélem.