Wednesday, May 14, 2025

El Camino, ötödik nap.

Portela de Tamel - Sobreiro, 18 km.

Egy forró nap volt, csigalassúsággal tettem meg a 18 km-t. 
Nap végén egy privát albergue tizenkét személyes szobájában találtam éjszakai szállást. 
Egy kialvatlan éjszaka után korán reggel indultam útnak, s utolértem egy nagyon lassan lépkedő fiatal, amerikai lányt. Szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Kiderült, már az út első napja túl megerőltető volt, nagyon fájt a térde. Akkor pihent két napot, de a tegnapi gyaloglás után minden még rosszabb lett. Azon gondolkodott, hogy a következő településen bemegy az orvosi rendelőbe és valószínűleg abbahagyja az El Caminot.

Szép földeken, erdőkön vezetett át az út, az ösvények tele voltak csigákkal. Félretettem őket biztonságosabb helyre. Az egyiknek össze volt törve a háza. Egy másik ösvényen láttam egy aláhullt, élettelen madarat. Egy útelágazásnál, hogy megnézzek egy hegyre épített kis templomot, kerülőúton mentem. Szép volt. A nap fénypontja: amikor egy fa alatt találtam egy narancsot, s a pillanat, az illat, az éhség és szomjúság, amit éreztem, s a megajándékozottság érzése, hogy amire szükségem van, megkapom - ez örökre felejthetetlen.

Több helyen is láttam, hogy a zarándokok kialakítottak az út mentén kőlerakó helyeket. Nem tudom ezek pontosan mit jelentenek, de úgy hallottam, hogy mikor oda valaki letesz egy kis követ, azzal szimbolikusan a terheit teszi le. És én arra gondoltam, ezt most nem szeretném. Szép gesztus, de mégse szeretném, mert a gondjaim is az enyémek, hozzátartoznak az életemhez, s ha letenném őket, nem csak a terhet, de az örömöt is elveszíteném. A kettő, mint fény és árnyék, együtt jár. 

Ha azért indultam el, hogy megköszönjem az életemet, akkor megkockáztatom, hogy az egészet. Nem csak a szépet, bájosat, kedveset. Hanem azt is, amikor tehetetlen vagyok. Amikor nem tudok segíteni, még egy törött házú csigának sem.

Késő délután elmentem vacsorázni, s szóba elegyedtem a szomszéd asztalnál ülő Nadjaval, egy fiatal belga nővel. Kiderült, nincs még szállása éjszakára, ezért felhívtuk az én szállásadómat, de már minden ágy foglalt volt. Tovább kellett mennie a következő városba. Később vele is többször is találkoztam még, és ő azért indult útnak, mert már másfél éve semmihez sincs energiája, dolgozni sem, s most, hogy újra erőt érzett magában, úgy döntött, eljön az El Caminora, remélve, hogy közben kitalálja, hogyan alakítsa tovább az életét. 

5 comments:

Katalin said...

látni tanítasz és érezni tanítasz, nagy önismereti utat járok be a posztjaid során, köszönöm, és köszönöm, hogy láthatom (ismerhetem), hogy ilyen szépen, okosan éled meg az életet

Zöld Anikó said...

Hálásan olvaslak, ez az út még így, olvasva is rengeteget ad nekem is, köszönöm. Szeretném a kérdésgyűjteményt bővíteni. Hogy lehet egy ilyen élmény után hazatérni? Hogy lehet kapcsolódni az itthonmaradókkal újra? Hogyan lehet elmenni a munkahelyre? Hiszen ezeken a helyeken a régi énedet várják, de te már nem vagy ugyanaz. És úgy sejtem, az ilyen utak katalizátorok... gyorsabb lehet a változás... tehát ezért jogos a kérdés: hogy lehet folytatni ezután?

márta said...

köszönöm a visszajelzést :)

márta said...

nagyszerű kérdés, majd a legvégén válaszolok egy külön Q&A bejegyzésben :)

Anonymous said...

Én most a hozzászólásokat köszönöm meg! És várom a további bejegyzéseidet… és azt, hogy én is elindulhassak, majd, valamikor, egyszer az Úton…
P.