19.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy ugyanolyan maradjon az ünnep, mint a - nosztalgia szerint mindig - régi szép időkben. Talán csak amikor én voltam gyerek s amikor a saját gyermekeink voltak még gyerekek adatott meg az a néhány év, amikor minden egyes karácsony ugyanolyan volt, mint az azelőtti. Leginkább karácsony környékén nem éreztük az idő múlását. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni.

De néhány éve érzem. A változásokat is, az idő múlását is. 

Néha a karácsony a legszebb és legszomorúbb időszak is. S ezt néha csak legbelül vagyunk képesek megfogalmazni. Csak saját magunknak. Vagy még saját magunknak sem.

Az advent egy kicsit mindig a gyászolás időszaka is. Időt szánunk rá, remélem, hogy elbúcsúzzunk attól, ami már nem lehetséges vagy másképp lehetséges. Nem egetrengető dolgokra gondolok. Néha a legapróbb szokás megszünése, elmaradása is hogy tud fájni. 

 

Ha ennek ellenére voltunk elég bátrak elindulni az adventi útra, eljön, mert mindig eljön az a pillanat is, amikor megvigasztalódunk. Olyan emberekké válunk, akiket maga Isten vigasztalt meg, és ezért, valami megmagyarázhatatlan kegyelem folytán, képesekké válunk mi magunk is másokat megvigasztalni.

Már nem félünk a változásoktól. Hogy elmarad a hangulat. Hogy üres marad néhány szék. Hogy nem fogunk tudni örülni, vagy visszafojtani a könnyeinket.

Lassan elkezdjük megszeretni azt a karácsonyt, ami itt és most adatik.

Széppé tesszük.

Tudjuk, a szomorúság ellenére is lesz öröm és lesz sok nevetés.

A búcsúzásokban már ott is van sok szép új kezdet lehetősége. Csak ki kell őket csomagolni.

 

Ma elővettem azt a körülbelül huszonhárom évvel ezelőtt lejegyzett, egy játszótéri anyukától kapott mézeskalács receptet, amit azóta is minden adventben megsütök. 

Ezzel elkezdtem, kicsit későbben, mint máskor, az idei adventben a sütést. 

Boldoggá tett a finom, fűszeres illat, amikor elkezdte lassan belengeni a konyhát. 

Van, ami nem változik. 

És bár erről jutott eszembe, 

nem

a mézeskalácssütésre gondolok.