11.

 Tegnap, advent második vasárnapján a békét jelképező gyertyát gyújthattuk meg a koszorún. Ehhez kapcsolódik az egyik legjobb és legrosszabb jellemvonásom is egyébként. Hogy mindent megtennék a békesség kedvéért. Elhallgatom a véleményemet, ha kell, megválogatom, hol és kinek mondom el, bocsánatot kérek, ha nem is én vagyok a hibás, hálanaplót vezetek, s szorgalmasan keresem a legsötétebb felhők szélén is az ezüst fényt. Különösen az adventi készülődésben igyekszik az ember a szépre figyelni, a harmóniát keresni. A karácsonyi történetből is többnyire kimaradnak például a gyermekszületéssel járó emberi részletek. A szegénység, a fájdalom, a vér, az istállószag. S hogy mit jelenthetett menekülni, a szülés után nem sokkal új életet kezdeni egy idegen helyen.

Csak akkor van esélyem az igazi békére, ha megengedem magamnak - legalább önmagam előtt -, hogy érezhessek minden érzést. Hogy ne csak arról vezessek naplót, amiért hálás lehetek. Ebben sokat segít a zsoltárok olvasása is egyébként. Az is, ha a teljes karácsonyi történetet olvasom. Nem csak a szép, kedélyes részleteket. (S az is, ha nem kerülöm el messziről, vagy legalább együttérző maradok, ha netalántán manapság találkoznék valamelyik részletével.)

Egy igazán mozgalmas hétvége után, amikor sok emberrel beszélgettem, ma reggel egyszerűen csak csendben voltam. Tudatosan előhoztam a szívem mélyéről azt, ami mostanában fáj. Ami hiányzik és hiányozni is fog. Amit nem tudok megoldani. 

Olyan érzés ez, mintha valami nagyon törékeny, nagyon drága dolgot tartanék a kezemben.

Valami mély elfogadást - nem beletörődést, nem belenyugvást - hanem aktív, bátorságot igénylő elfogadást. 

És ezzel együtt valami talán kevésbé harmonikus, de annál valódibb béke lehetőségét és ajándékát.