20.

Odakint hideg, nyirkos szerda délelőtt. A munkahelyi számítógépem bekapcsolva, karácsonyig még hátravan körülbelül két napnyi munka. Lassan, keservesen, az utolsó erőmet össze-összeszedve haladok vele. A kanapén kiteregetve a készülőfélben levő kötések. Kézzelfoghatóan szemléltetik, ahányszor csak rájuk nézek vagy kicsit továbbdolgozom rajtuk, minden jószándékú, reményteljes adventi igyekezetemet. Az ablak előtt a kis asztalkán már majdnem csonkig égtek a szép fehér gyertyák. A lemezjátszó mellett Händel Messias-a, időnként leülök és meghallgatom a három lemezből álló gyűjtemény soron következő oldalát. Nem lehet csak úgy mellékesen, miközben takarítok vagy olvasok. Teljes figyelmet igényel. 

Tegnap, mikor kiléptem a boltból, ahol a szappanokat vásároltam, még ott az utcán megálltam és feljegyeztem a különböző színeket, illatokat, különben, úgy éreztem, elrepülnek és elfelejtem őket. Egy egész szó-gyűjteményem van így, még ha csak ezt az egy adventi várakozással töltött hónapot is nézem. Ez a szó-kincs a gazdagságom. Utcán, boltban, könyvekből, Szentírásból, dalszövegekből, beszélgetésekből megőrzött képek és szavak ezek, melyekre vigyázni az egyik legszebb feladat. Később felhasználom őket. Átformálom, továbbadom. Konfettiként szórom szét az utamon, lelassítom velük a rohanó időt - bár mindannyian tudjuk, csak nem beszélünk róla, hogy nem az idő rohan és nem az idő múlik, hanem mi. Ez az egyetlen fegyverem, az egyetlen eszköz, ami megbízhatóan, újra és újra odafordítja tekintetemet arra, ami igaz és jó, ami szép és kedves.