Szeretem a számokat, nem véletlenül kapcsolódik hozzájuk a kenyérkereső munkám, azt hiszem. Szeretem minden nap pontosan tudni, hány nap telt el az évből, és azt is, mennyi van még hátra. (A mai nappal együtt háromszáznegyven, és huszonöt nap van még hátra.) Ez évben teleírtam négy és fél füzetet is naplóbejegyzésekkel. Intenzív évem volt, azt hiszem. De mindezek mögött valami olyasmi rejtőzik, amit úgy számokban, mint szavakban nehéz kifejezni, különben nem kellene ennyi füzetet teleírni: a gondolat és a vágy, hogy megértsem az életemet. Hogy oly módon éljem meg minden egyes napját, hogy az számítson.
Ma új füzetet kezdek. Matt fekete kötésű, drágán vett füzetet, a legfinomabb minőségű lapokkal. Épp elég időt töltök a laptop és telefon képernyője előtt, talán ezért is szeretem, az egyensúly miatt, az igazán szép, analóg tárgyakat. Ahogy majd lassan betelnek a lapok gondolatokkal, ötletekkel, vázlatokkal, egy-egy kávéfolttal, annál értékesebb lesz a füzet. Mint egy térkép, ami visszatekintve mutatja majd a megtett utat, az eltelt időt, a megélt életet.
4 comments:
Engem olyannyira inspirálsz Márta,hogy még nyáron kaptam a férjemtől egy ugyanilyen kotyogót, ősszel pedig anyukámtól egy csodás rózsás naplót :)
Ma is írtam bele!
Köszönöm.
Az adventi utat is.
Nagyon.
Szeretettel üdvözöllek az épp újra behavazódó Dunakanyar kellős közepéről,
Kriszti
sokszor rajtakapom magam, hogy "utánozlak", (szerintem nem vagyok ezzel egyedül), a kávéval, a kötésekkel, könyvekkel, néha még a helyekkel, és egyéb dolgokkal is, ...PEDIG NEM utánzás ez, csak valami otthonos kedves értékes kis fénynek az őrzése, szerintem, hogy meg akarjuk őrizni a belőled áradó emberi bátorságot, biztonságot, nyugalmat, hogy növekedjen az amit képvoselsz általunk is ...(nem is ezt akartam írni, de nem jut jobb eszembe, és mert tényleg olyan jó, hogy vagy nekünk Márta, és hogy vagyunk egymásnak a blogod által is mint ismeretlen ismerősök, egyfelé néző is olvasócsapatod
kb ilyesmit érzek itt nálad, mint ma a kóruspróbán, mikor a karnagyunk piros sapkát csapott a fejére, és mind a negyven kórusdalnoknak adott egy csokimikulást...nem a gesztus, nem a sapka, hanem a közössé-érzés, a kapcsolódás öröme
A hatos a kedvenc számom (meg a 26) és a tegnap oly szépre sikeredett, hogy nem feledem el soha.
Köszönöm nektek :)
Post a Comment