12.

A barátnőmnél éppen itt van a lánytestvére látogatóban. Néhány hónappal ezelőtt őt is volt alkalmam megismerni és meghívtam, hogy mikor legközelebb meglátogatja a húgát, jöjjenek el hozzám is együtt egy kávéra. Azóta már többször is járt a környéken, de hozzám még nem jutottak el. Hol beteg voltam, hol szomorú, hol határidős munkákkal foglalatoskodtam. Tegnap megtudtam, újból itt van a testvérénél, de ha nem érek rá, mondták, nem akarnak zavarni, majd eljönnek máskor. 

És akkor arra gondoltam, az a "máskor", ha ugyanúgy alakul az élet, mint mindig, soha nem fog elérkezni. Soha nem lesz olyan, hogy tökéletes időpont. Most éppen kilábaltam ugyan a betegségből, de itt tornyosul máris az asztalomon a munka. És arra kértem őket, jöjjenek el, mindenképpen. Csak egy órányi időt tudok adni, de azt teljes szívemből. Van itthon - boltban vett - drezdai stollen, mandarin, kávé, és a kávézóasztalt szépen megteríteni csak percek kérdése. 

A vendégszeretet, a vendéglátás, bár magam is sokszor használom kifogásként, soha nem idő, pénz, körülmények, szép lakás kérdése. Egyik világjáró ismerősömnél, aki hónapokig él és öltözködik a hátizsákjából, mindig van egy kis dobozban tea és cukor. És abból, ha van a közelben egy vízforraló és néhány csésze, bárkit megvendégel, akivel csak találkozik.

Hamarosan megérkeznek a vendégeim. Előtte még, lám csak, erre a rövid, sietve megfogalmazott bejegyzésre is futotta. S tökéletességre törekvő lelkemnek szinte fáj csiszolgatás nélkül megnyomni a közzétevő gombot. De mint minden vendéglátás - a blog is egy kávézóasztal -, ez is jobb, ha egyszerűen csak megtörténik, bármilyen tökéletlenül, mintha a kedvező körülményekre várva végül teljesen elmarad.