21.

Mottó: "Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok..." 

(Biblia, Jakab levele 4:8)

Mikor tegnap éjfél körül elkezdett havazni, azzal a gondolattal aludtam el, hogy ma reggel még munka előtt feltétlenül elmegyek járni egyet az erdőben. Egész adventben nem voltam. Úgy esett le és olvadt el majdnem teljesen a gyönyörű, térdig érő hó december elején, hogy különböző betegségek és munka miatt egyszer sem tudtam elmenni sétálni a hóban. 

Reggel arra ébredtem, hogy esik az eső, fúj a szél.

Minden nap önmagában is egy egész advent. Minden reggel feltevődik a kérdés, elindulok-e, akkor is, ha nem olyanok a körülmények, amilyennek reméltem, terveztem. Az első lehangolt gondolatok után felöltöztem, felhúztam a vízálló bakancsomat, vettem az esernyőt és elindultam.

Minden elindulás egy-egy hasonlat. Egy-egy adventgyakorlat. Egy-egy döntés. Hogy elfogadom-e azt, amit az élet még megtépázottságában is olyan nagylelkűen és bőségesen kínál. Elfogadom-e azt, ami van. Ezt az egyszerű, küzdelmes, dísztelen szépséget, a tócsákba gyűlő esőcseppeket, a kopár ágakat ide-odahajlítgató szelet, az olvadó havat, s hogy esernyő ide vagy oda, mire hazaérek, mindenképpen elázok. Eindulok-e, még ha még mindig olyan nehezemre is esik négylábú barátom nélkül járni az ösvényeket, s a vidámság, játékosság nélkül, amit már csak a puszta jelenléte is hozzáadott az életemhez.

Visszaérve a faluba betérek a pékségbe. A számla hátuljára gyorsan feljegyzem az útközben összegyűjtött szó-kincseket, képeket, színeket, történeteket. 

Gyakorlom, a lehető leghétköznapibb módon, miközben elfogyasztom a vajas perecből és forró csokiból álló reggelimet, a megérkezést. 

Gyakorlom az adventet, nem csak ilyenkor adventben.