9.

Ma a szomszéd városka bevásárlóközpontjában énekeltünk a kórussal. Sokáig tipródtam, menjek-e vagy ne, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy legalább megpróbálom. Még mindig nem vagyok jól. S nem is lett volna kérdés, hogy okosabb lenne itthon maradni, de tudtam, az altban ma csupa újoncok lesznek, akik ugyan nagyon ügyesek, de egy ideig szükségük lesz még egy régi énekes hangjára, amibe "kapaszkodhatnak", ha bizonytalanok valamelyik hangot illetően. Beálltam a hátsó sorba, és - mert tudom, milyen sokat jelent, ha tisztán énekelnek mögöttem - onnan segítettem, amennyire tudtam, az éneklést. 

Hazaérve egyszerűen csak bebújtam az ágyba és aludtam egy nagyot. Nagyon-nagyon jólesett. Aztán megnéztem a telefonomat, a karvezető megdicsérte a whatsapp csoportban a kórust. Engem, pedig nem gondoltam volna, hogy észrevehető a "teljesítményem", külön is. 

Néha nehéz eldönteni, hol az a határ, ahol inkább magamra kell vigyázzak, magamról kell gondoskodjak. Ma úgy gondoltam, megéri a közös jóért fáradozni, még akkor is, ha tudom: így még hosszabban elhúzódik a gyógyulás. 

Nézem az adventi kötős projektemet, hogyan kapcsolódik egymáshoz a sok különböző fonal és szín. Olyan szép. Olyan sok örömet ad. És már mennyit haladtam vele! Pedig pont ezt nem akartam elkezdeni advent elején, arra gondoltam, úgysem lesz rá elég időm. Pedig mennyi gyönyörű tárgy, történet jön létre csupán csak attól, hogy összegyűjtjük és odaadjuk azt, amink van. Pont attól szép, hogy önmagában egyik sem teljes. Önmagában egyik sem tökéletes. Önmagában és önmagának egyik sem elég.