2.

Minden várakozásra lehet úgy is tekinteni, mint ajándékra. Mint egy lehetőségre megállni egy kicsit, és rátekinteni az életemre, a személyemre. Elképzelni, mit látnék, kit látnék, ha kívülről nézhetnék magamra, a fizikai valómra. 

Egy nőt látnék, aki a peronon áll a hóesésben. Míg majdnem mindenki a fedett részen várakozik, ő kicsit távolabbra megy és figyeli a hóesést. Még a kapucniját sem teszi fel. Az ég felé fordított arccal figyeli ahogy szállingóznak, mint egy lassított filmfelvételen, az apró fehér pihék és csillagok. Sűrű, sötét haján és a szempillák hegyén mindegyik egy-egy apró, tűnékeny ékszer. 

Láthatóan el van varázsolva.

Mintha először látná. 

Mintha utoljára látná. 

Mintha elégséges lenne, akkor is, ha ez lenne az egyetlen dolog, amit valaha is megtapasztalhatna a világból. 

A vonaton előveszi a füzetét, le kell írja, még mielőtt elfelejti, a gondolatait, ezt a pillanatot, az ajándékba kapott várakozás perceit az utazás kezdetén, mikor hirtelen olyan nyugodtan és tisztán látszott minden, ami az életben igazán fontos.

 

Kívülről rátekinteni önmagamra: nem mindig nyújtana ilyen szép, kedves látványt. Néha egyenesen elkeserítő lenne. Túlságosan nyilvánvaló lenne a sok küszködés, aggodalom, megbánás.

 

De minden várakozásra lehet úgy is tekinteni, mint ajándékra. Különösen most, így advent küszöbén. Késő este lett, mire hazaértem a nagy hóesések miatt kalandosra sikerült utazásból. Volt alkalmam sokat várakozni. S közben néha-néha úgy tekinteni magamra és minden egyes fáradt, aggódó, egyszerűen csak végre hazajutni akaró embertársamra, mint megannyi szereplőre, akiknek az élete egy nagy, ragyogó adventi történetben egyetlen pillanatra összeért.