Már nem

emlékszem, a fokföldi ibolyát vettem-e meg először, vagy a szürke-lila fonalakat Anna mellényéhez, bárhogy is esett, mindjárt arra gondoltam, a virág illeni fog a mellényhez, a mellény pedig Annához, mikor kis házi hagyományaimhoz híven odateszem majd a kész darabot az asztalára, hogy máris vegye észre, mikor hazaér az iskolából.

Hosszú mondataimnak egyébként Ernest Hemingway egyik novellájában található a magyarázata. Még akkor is, ha kacskaringós egy-mondatokat már régóta szeretek kigondolni, a novellát pedig csak múlt héten olvastam. Mikor Párizsban élt, és írásból tartotta el magát, néha elfogta a pánik, mert nem jutott eszébe semmi, amiről írhatna. Ilyenkor azt mondta magának, németből fordítom: Mindössze annyit kell tenned, hogy írj egy igaz mondatot. Írd le a legigazabb mondatot, amit csak tudsz. S ha nem is a legigazabb, de legalább a leglilább, és az is valami, mégiscsak...