A kisöcsém és én

annyi év után, mikor eszünkbe sem jutott nosztalgiázni, elmentünk megnézni, hol is kezdtük-végeztük annyi éven át az iskolapad-koptatást. A régi általános iskola kívülről megmaradt olyannak, mint amilyen a mi időnkben is volt. A líceum  vöröses épületei viszont lassan, de biztosan válnak olyanná, mint aki senkinek sem fontos már. Egyedül a fák-bokrok hűségesek - velünk ellentétben -, s szépítenek meg gondozatlanságukban is mindent.
(Nem tudom, kinek mondjam el, - nem mondhatom el senkinek, mondjam hát el mindenkinek? - hogy köszönök mindent, amit itt kaptam. Panaszkodni, kritizálni, hiányosságokat emlegetni mennyivel könnyebb... Pedig ezek az alapok (is) tettek olyanná, amilyenek most vagyunk, s ha magamra különösképpen nem is, de az öcsémre nagyon-nagyon büszke vagyok.)

Anyukám virágai-

nál nincs szebb a világon.

Szeretek útközben autóból fényképezni.

Nem mintha nem tudnám és nem látnám, hogy itt-ott koszos és hangos és máladozik és szegény, de.
Ez itt egy csodálatos ország.
Megérdemli, hogy szeressék.

Úton.

(Két éve jártam utoljára Erdélyben, senki sem sejtette akkor még, hogy ilyen szívet tépően fog hiányozni.)
Néhány napig csak úgy kószáltunk, s ahogy legjobban szeretjük: ahol ért a naplemente, ott kerestünk szállást éjszakára. Egyik helyen este apró kóborcica nyávogott keservesen, de a gazda váltig állította, neki van már macskája, nem óhajt még egyet. Este román cujkával, majd reggel kávéval és gyümölccsel kedveskedtek nekünk, - ebben a néhány napban ki nem fogytunk  amúgy a csak úgy, Isten nevében kezünkbe nyomott körtéből, almából, szilvából - s hát látjuk, immár két kóbor kismacska nézelődik az udvaron.
- Váj de kápul méu! - mondta tanácstalanul a gazda.
- No, nem baj, meglásd, majd összefogják az egereket. - mondta a gazda felesége.
- Nem, nem, mindjárt elviszem innen őket! - fogadkozott a gazda.
- Dehogy viszed .- így a gazda felesége.
Útra keltünk, még mielőtt megtudtuk volna, kié lett az utolsó szó.

Méretéhez képest

mindenképpen nagyon sokat beszélek immár erről a kertről. Pedig mindössze három virágágyásról van szó: egy a ház előtt, egy a ház mögött s a harmadik, amelybe fektetett magvak és munka sokáig feleslegesnek vélődött látszódni, egészen hátul. Soha többé nem tudok úgy nézni más kertjére, vagy akár csak egy cserépnyi növényre, hogy ne tudnám, mennyi hétköznapi kis ünnep lehet mögötte: a kockázatvállalásé s az elengedésé, (- a virágzás s termés ajándékait végül is nem mi osztogatjuk -) s a megnyugvásé, hogy egy maroknyi áldott föld segítségével képesek vagyunk otthont teremteni, bárhol is legyünk a világban.

*****
"hát persze hogy van, hogy hát természetesen ez a kert, ha a könyv tényleg elveszett is, azért nagyon is létezik, hogy kétségtelenül el van rejtve nagyon, de valahol minden tavasszal új életre kel, és minden télen nyugalomba tér, egy egészen kicsi kert, szól az eredeti leírás, egy nagy kolostor érdektelen, senki által fel nem keresett, nem látogatott, elhagyatott részében...
ez a kert magának a kert gondolatának a végső kiteljesedése, mivel a legpontosabban úgy lehetne jellemezni, hogy alkotója 'elérte az egyszerűséget' "

(részlet a világ(om) egyik legszebb könyvéből:  Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)

Nekem a csocsó

addig csak egy játék volt odakint a kerti házban, - mely emelt fővel viselt sorozatos vereségeim színhelyévé is avanzsálódott így szünidő tájékán, - míg mind inkább lenyűgözve alkalmam nem adódott megfigyelni, milyen csendben, milyen komolyan (nem ám visítozva s összevissza pörgetve - hanem mintha mondjuk sakkozna) játszik egy echte csocsó-egyesületi tag, s mindeközben olyanokat megtudni, hogy mikor, milyen szögben, merre jó fordítani a kis plasztikemberkéket, s hogy egyáltalán.
A templomi orgonák is csupán kissé unalmas hangszerek voltak mindaddig, míg az én jó öreg, agyonolvasott Albert Schweitzer könyvemből azt a részt meg nem szerettem, mikor - mint aki ráér, - olyan nagy gonddal bíbelődik például mindenféle templomi orgonák feljavításával, mondván "a jó orgonáért vívott harc számomra az igazságért vívott harc egyik formája".
(Mindig  meghatódom, ha valakiről kiderül, milyen nagy szeretettel foglalkozik teljesen mellékes dolgokkal.)

Nem tudom,

szabad-e túl tágra rajzolni a barátság láthatatlan kör-vonalát. Az akár csak egy csésze teára szóló meghívások kedvességét viszont biztosan szabad megbecsülni, s a nagyvonalúságra való hajlandóságot sem tiltja senki, ezért merészkedem így mondani: az elmúlt másfél hónap során két ittenibarátnőmnek is születésnapja volt, én viszont csak most értem rá átnyújtani szerény ajándékaimat - egy-egy színes bokrétát kertem éppen nyíló virágaiból.

Un poco Adagio.

Szükség van egy menedékre, mikor odakint barátságtalan az élet. Egy olyasmi rejtekhelyre, mint meséskönyvek rajzain a falevél-esernyők, alattuk a kis tanácstalan bogarakkal. Nem olyanra, ami önvédelem okán jól elzár a világtól, hanem ami épp annyira erős és törékeny, mint egy gondolat vagy érzés, mely segít, hogy akármi is történik, közben figyelmes és formálható maradjak.

(A cím a Clementi-féle Sonatinéből van, annak örömére, hogy ma reggelre sikerült végigböngésznem az egész hosszú, gyönyörűséges kottát. Kérdeztem is Annácskától, hasonlít-e szerinte az én játékom mondjuk ehhez:

s ő némi gondolkodás után, végtelen jóindulattal azt felelte, hogy : Igen, egy kicsit...)

Egy vékony szelet vajaskenyér

sajttal és uborkával: ez a vacsorám, amúgy maradék. Néhány játszópajtás akkor kérezkedett be ugyanis ittvacsorázós alvásra, mikor már bezártak a boltok, ezért apró darabkákra vágom azt a néhány szelet kenyeret, egyrészt, hogy többnek tűnjön a kevés, másrészt arra gondolok: hadd ne legyek szerénytelen, a kenyérszaporítás csodájánál ugyan kevesebbel is beérjük, de vacsora akkor is csak úgy jut mindenkinek, ha jól szétosztjuk az öt árpakenyeret s két halat. Aztán a gyerekek kitalálják, hogy ők inkább sátorban aludnának odakint az udvaron, s mivel lebeszélni őket merő képtelenség, inkább segítek - már sötétben - úgy-ahogy felállítani a viharvert sátrat, kihurcolni a matracot, az ágyneműt.
(Széljegyzet: én tudom, hogy miközben mesélem itt a történeteket, mindig minden szebb és színesebb lesz, mint amilyen, én tulajdonképpen nagyon szeretek semmicske eseményeket szép, színes széljegyzetekkel ellátni.)
 Közben - így éjféltájt, így írás közben - a gyerekek mégiscsak inkább bemasíroznak, félés okán, s hosszú csíkban dobálják le maguk után a hálózsákot, takarót, s én újfent megágyazok mindenkinek, vizet viszek a szomjasoknak, megvigasztalom a szomorúakat, betakargatom a saját- s másgyerekét, s még mielőtt végre befejezném - ha már nekikezdtem - ezt a mondatot, eldöntöm, ezt a hirtelen kerekedett rendetlenséget elteszem holnapra.
(Széljegyzet: egy Kőmíves Kelemen-népballada az életem. Remélem, csak álmodom, s holnap reggel kiderül, igazából szép rend és fegyelem van. Valamint azt is remélem, valaki majd csak ágyba hozza nekem a kávét.)

If you can not do it well, try to enjoy doing it badly.*

 Már rég felírtam ezt a mondatot a füzetem legeslegelejére, biztatásul önmagamnak, kötelező olvasnivalónak akkorra, mikor kell. Szóval mindenkorra, és mindig, és mindenben.
Szabad perceimben Herr Beethoven F-dúr vagy Signor Clementi C-dúr Sonatine-jával bíbelődöm. Mellesleg még sohasem sikerült hibátlanul eljátszanom akár egyetlen nyúlfarknyi kottát sem. És például tudom, hogy nem fogok tudni gyorsan zongorázni (mert van amit tényleg túl késő megtanulni), és például menthetetlenül lámpalázas is vagyok.
Mégis. Csak azért, mert így mélyebb megértésre és csodálatra vagyok képes, mikor másvalaki igazán szép zenélését hallom - már csak ezért is megéri nekem. 
(Ami fontos, ami számít, sohasem adottság kérdése, ezért  mindenkié lehet, tehát az enyém is. Ezt nem elfelejteni, ha lehet.)
 
* Ha nem tudod jól csinálni, próbáld meg élvezni, amint rosszul csinálod.